Novella

Sziasztok :) 


Megkésett KARÁNYONYI ajándék vagy mi a szösz :S 
Igazából nem is novella :S nem tudom mi ez inkább csak egy gondolatfoszlány vagy valami hasonló :) 
a friss még várat magára mert tegnap amikor volt egy-két óra szusszanási időm akkor ezt írtam. Nem tudom honnan jött csak befészkelte magát az agyamba aztán meg muszáj volt leírnom :D 
Mindenesetre nem a fejihez kapcsolódik még ha úgy is érződik, hogy egy esetleges végkifejlet xD 
Na jó tessék lássék egy Novella féle izé. 
Millió csók és legyetek rosssssszak mert az nem unalmas és rosssszalkodni mindig jó ;)
Andi


Ja Kedves Bétám :) <3 tudod :D :D :D <3 <3 <3

Halk neszezést hallottam lentről. Tudatta velem, hogy megjött az az ember, akiért a mai napig repesett a szívem. Már fél éve mást sem csináltunk csak veszekedtünk, de mindig sikerült valahogyan átverekednünk magunkat a legnagyobb kríziseken is.

Ma nem. Ennyi volt. Végleg megkeseredett szívemben most parányi szeretet sem volt, ami felé irányult volna. Fájdalom, megvetés és jó nagy adag gyűlölet viszont annál inkább. A mai érdektelensége kiverte azt a bizonyos biztosítékot.

Hallottam, ahogy a lépcsőn felérve a gyerekszoba felé kanyarodik. A házban vak sötét uralkodott. Ő sem vette a fáradságot, hogy felkapcsolja a villanyt. Vagy mert nem akart körbenézni, vagy mert nem is igazán érdekelte, hogy lát-e valamit. Engem sem érdekelt… Vagyis megpróbáltam még keményebb jégpáncélt burkolni a szívem köré. Nehéz volt, főleg mikor meghallottam, hogy könyörög alvó gyerekünknek, hogy bocsásson meg neki. Még egy átkozott könnycsepp gördült ki a szememből. A szívem még jobban összefacsarodott. Hogy fogom kibírni az ezt követő életet nélküle? A hangja, a tekintete, a közelsége nélkül?

Ökölbe szorítottam a kezem és a szívem súgta megbocsájtással dacolva letöröltem a nedvességet az arcomról. Jobb lesz ez így. Elég fájdalmat éltünk már át együtt. Nem fogom hagyni, hogy továbbra is szenvedést okozzon nekünk.

A vártakkal ellentétben nem rontott be a mi szobánkba. Gondolom a sötét miatt nem látta, hogy a gyerekszoba szinte kiürült. Hallottam, hogy az ajtóból még egy puszit küld Anne-nek. Ha nem tudom, hogy most hozzám jön be, biztos, hogy zokogva borulok a párnák közzé. Mert én már most tudtam, amit ő még csak nem is sejtett. Hogy ez egy búcsúcsók volt.

A szoba közepén hatalmas francia ágy állt, és én a közepén ültem. Teljesen felöltözve vártam rá.  Mindössze egy bőrönd volt már csak, amit nem vitettem el. Ebben voltak a legfontosabb dolgaink. Nem vitt rá a lélek, hogy ezt is a szállítókkal vitessem el.

Lassan nyomta le a kilincset, és lépett be. A szívem a torkomban dobogott. Nem lesz egy könnyű menet. Gyűlöltem magam, amiért ezt csinálom, mint ahogyan gyűlöltem őt is. Mindent, és mindenkit, aki tehet erről az állapotról. Az összes rendezőt, az összes PR menedzsert, az összes producert, az összes újságírót, és az összes lényt, aki elválasztja tőlünk. Mindenkit.

A fájdalom már a torkomba kúszott, de még tartottam magam. Nem tudtam, meddig tarthat ez a tettetett közöny, amit magamra öltöttem, csak remélni tudom, hogy addig kibírom, míg kilépünk innen.

Belépett és megállt az ajtóban. Valószínű, hogy már hozzászokott a szeme a sötéthez, mert azonnal feltűnt neki, hogy nem hálóingben várom. Felkapcsolta a villanyt.

- Mit akar ez jelenteni? – kérdezte keményen, de engem nem tudott átverni. A szemeiben félelem és pánik kettőse bujkált. Nem jött közelebb. Nekitámaszkodott az ajtónak. Láthatóan fáradt volt. Hirtelen azon kezdtem gondolkodni, hogy biztos jól teszem-e, amit teszek, hiszen miattunk dolgozik ennyit, vagyis miattunk is.

- Elköltözünk Anne-nel!

Elsápadt, és a keménysége azonnal leolvadt az arcáról. Amit az előbb csak a szeméből tudtam kiolvasni, az most már az arcára is jellemző volt. Zihálni kezdett, és ezzel együtt az én határozottságom is csorbulni kezdett.

- Nem… nem… – suttogta maga elé, mintha nem is hozzám beszélt volna. Lehet, hogy nem is így történt. Motyogni kezdett valamit, de nem értettem. Egyszer csak rám nézett és mióta ismerem, most először kezdtem félni tőle. Gyilkos düh égett a szemében csakúgy, mint az arcán. Egy másodperc alatt ért az ágyhoz, és ült le rá velem szembe. Megragadta a karomat. Még nem fájt nagyon, de azért felszisszentem. Fel sem tűnt neki. - Nem hagyhatsz el, érted?! – rázott meg. Mintha így jobb belátásra bírna.

Élettelen bábu voltam a kezében, aki félt tőle.

Megcsókolt. Képtelenség volt viszonozni, annyi kín és szenvedés sűrűsödött ebbe a csókba. Csak meredten ültem, és vártam, hogy befejezze. Nem adta fel egykönnyen. A nyelve újra és újra táncra csalt, de én nem feleltem a kérésre. Nem gyengültem el. Részben mert már fájt a karom, ahol szorított, részben mert nem volt ebben a csókban semmi, ami a rég Robot idézte volna.

A szívem szilánkjai most karcolták fel az ereimet, és éreztem, hogy most reped ketté az éltető szervem. Végleg elveszítettem azt, ami egykor hozzá kötött. A kettévágott, lüktető szívem nagyobb része azt üvöltötte az agyam felé, hogy ne tegyem ezt vele, velünk, de nem hallgathattam rá. Meg kellett acéloznom magam, és így továbbra is bábu maradtam. A szívemet, vagy a lehetséges és gyönyörű életünket siratva elhullajtottam még egy könnycseppet. Ahogy megérezte a sós nedvességet az ajkain, elvált tőlem.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte a homlokát az enyémnek támasztva. Nem bírtam válaszolni neki. Úgyis nagyon jól tudta. Ez zajlik már hat hónapja minden itthon töltött napján. Tudta, de nem tett semmit. Elővettem a kegyetlen énem, és ott szúrtam bele, ahol a legjobban fájt. Mindkettőnknek. Csakhogy én már ki voltam képezve fájdalom terén. Neki viszont új, és váratlan érzés. Felálltam mellőle és a gúny mögé bújva, felé fordulva kezdtem bele a gyilkos hadjáratomba.

- Tudod, hogy Anne ma kimondta, hogy „apa”? – Ha lehet, még sokkal jobban elsápadt. A könnyfátyolos szeme mintha egy életlen kést forgatna a gyomromba. A kínja az enyém volt. Vagy legalábbis úgy éreztem. – A baj csak az – folytattam könyörtelenül –, hogy Billnek volt kénytelen mondani, mert a lányod nem tudja, hogy te vagy az.

- Mit keresett itt az a görény? – állt fel dühösen. Hátráltam tőle pár lépést, mert attól féltem, hogy most fog pofon vágni. Nem történt meg, de a keze ökölbe szorult, és az állkapcsa is ritmikusan mozgott tudatva velem, hogy most készülök átlépni azt a határt, amit már képtelen lesz elviselni. Felkészültem rá.

- Mivel ma volt a lányod születésnapja, és neki nem esik nehezére szabadságot kérni, vagy eljönni a gyerekhez, így ő kapta a megtiszteltetést, hogy így hívja Anne.

- Miatta akarsz elhagyni, igaz? – esett nekem üvöltve.

- Nem – kiabáltam vissza rá –, de még az is lehet, hogy összejövök vele. Ő ugyanis többet törődik velünk, mint te. És ne kezdd a biztos megdugott szöveget… – állítottam meg, mielőtt ki tudta volna nyitni a száját. – Nem volt köztünk semmi, mégis jobban tudja, hogy mikor volt beteg Anne, vagy hogy nekem mi a bajom. Te tudod, Mr. Híresség, hogy hány foga van már a lányodnak? – Most ő kezdett el hátrálni, és én közeledtem hozzá folyamatosan a mellkasát bökdösve. – Tudod egyáltalán, hány szót ejt ki tisztán? Vagy, hogy már totyog? Tudod, hogy az orvos miómát talált a méhemben, és tudod mikor menstruáltam utoljára? – Ha egy kísértet állt volna velem szemben, akkor hozzá képest pirospozsgás arca lenne. Rob viszont élettelen lett. Megöltem a vádjaimmal és ezt tudta, mint ahogy azt is tudta, hogy igazam van. – Egy szaros napot kértem tőled. Egyet. A lányod első szülinapján illő megjelenni, nem gondolod?

- Én próbáltam de… – Nem hagytam az újabb magyarázatnak esélyt. Már nem érdekelt.

- Leszarom, Rob, hogy mit akartál. Nem voltál itt. Ennyit kértem. Könyörgök neked már fél éve, hogy ne a forgatás legyen az első az életedben. Te választottál, és most én is. Elegem van. Betelt az a bizonyos pohár, és már nem tudod meg nem történtté tetti. Ma átköltözök Nikkihez. Anne-t akkor látod, amikor akarod, de ne állíts be, kérlek, éjnek-évadján.

- És utána hová költöztök? – kérdezte reményt vesztve.

- Még nem tudom – adtam meg a választ, ami igaz volt.

- Ha mindenáron ezt akarod, akkor majd én elköltözök. A gyereknek nem tesz jót a költözés.

- Nem. – Elbizonytalanított, hiszen tényleg megviselheti a kislányt az idegen környezet.

- De! Már itt sem vagyok. Ez a te házad is éppen annyira, mint az enyém, és legfőképpen Anne-é. – Felállt és elindult az ajtó felé. – Elköszönök a lányomtól, és már itt sem vagyok, de tudd, Kris, hogy nem adom fel. Harcolni fogok értetek, és bebizonyítom, hogy meg tudok változni érted, értetek, értünk. – Az ajtóhoz beszélt végig, de most visszafordult. – Szeretlek, és kellesz nekem örökre. – Azzal kilépett az ajtón, és a rohadt nagy elhatározásom most hullott a semmibe. Összerogyva zokogtam. 

Fogalmam sincs, hogyan bírtam eddig ki, hogy ne lásson szétcsúszni. Ennyi. Hiába az ígéretek, volt már benne részem, és soha nem lett jobb. Miért lenne most az? Elment, és el fogunk válni. A mi híres és mások által annyira irigyelt szerelmünk véget ért. Ha lett volna bennem szemernyi erő, akkor lehet, hogy utána rohanok, és elé borulva kérek bocsánatot, amiért egyáltalán eszembe jutott ez az őrület. Vagy valahogy egyességet kötünk, hogy neki is jó legyen, és mi se szenvedjünk hiányt őbenne. De sem lelki, sem testi erőm nem volt több. Csak ültem az ágy lábánál, és sajnáltam magunkat. Imádtam őt, mindennél jobban, saját magamnál meg pláne, de a gyerekem nem ilyen apát érdemel. Egyszerűen szüksége van egy biztos pontra, aki az apját kell, hogy jelentse a számára.

Nem tudom, meddig ülhettem ott a gondolataimba meredve, de egyszer csak nyitódott az ajtó. Már azt hittem, Rob jött vissza. A hittem nem túl jó szó, inkább reménykedtem, ami baromság volt, hiszen én űztem el itthonról. A mi közös otthonunkból. De tévedtem. Nikki állt az ajtóban, a lányommal a kezében. A kicsi még aludt, de ahogy feleszméltem a külvilágra, rájöttem, hogy már reggel van. Legjobb barátnőm viszont nem kérdezett semmit. A kezembe adta a legfontosabb emberkét az életemben, és lement a konyhába, hogy készítsen nekem egy teát. Vagyis mivel pár perc múlva egy bögre gőzölgő, gyümölcsillatú löttyel érkezett vissza, erre következtette. Addig én a lányomban gyönyörködtem.

Tiszta apja. Le sem tagadhatná. Nem mintha bármikor is akarta volna. Mégis ez a hasonlóság most rúgott még egyet belém. Nikki leült mellém, és közölte, hogy minden rendben lesz, valamint, hogy Rob itt éjszakázott a kocsijában a ház előtt. Ő hívta fel, hogy jöjjön át, mert lehet, hogy szükségem van rá. Újabb könnycseppel válaszoltam barátnőm beszámolójára. Pedig azt hittem, hogy már nincs bennem egy árva folyadék sem az éjjeli sírás után. Tévedtem.

Egy hónappal később

Már csak két nap van karácsonyig. Robot mintha kicserélték volna. Totál lenyűgözött. Minden nap átjött, és szigorúan a gyerekkel foglalkozott, de annyit, mint a születése óta soha. Nem is tudom, hogy mi történt a filmmel, amit most forgatott. Vagyis az elköltözése óta abbahagyott.

Hát igen, az elköltözés abban nyilvánult meg, hogy egy szállodába ment letusolni, és utána visszaült az autóba, szigorúan ott aludt és a ruháit sem vitte el, mindennap, mikor elköszönt, vitt magával váltást. Már a második nap megsajnáltam, és felajánlottam neki, hogy legalább a vendégszobába aludjon. Azt mondta, hogy azt még kevésbé bírná elviselni, hogy két szoba választja el tőlem. Így maradt az autó. És ő.

Minden nap kilenckor keltette Anne-t, aki egyre jobban imádta az apját. És „együtt” készítették a reggeli teámat, néha a reggelimet. Minden áldott nap egy szál virággal szervírozta a két Pattinson. Aztán a nap váratlan időpontjaiban csengetett a futár virágözönhöz hasonló csokrokkal, mellette kis üzenő kártyákkal, amin szebbnél szebb szerelmes szavak álltak arról, hogy mennyire is szeret engem, és Anne-t. Nem is beszélve az ajándékokról.

A tegnapi volt eddig a legszebb. Egy vékony aranyláncon egy medál, amit ki lehetett nyitni, és amiben egy fotó volt, amin mind a hárman rajta voltunk. Éppen jött le a gyerekszobából (az ebéd utáni altatást már kizárólag ő intézte), amikor megjött a már jól ismert futár. Megállt az alsó lépcsőfokon, és várta a hatást. Ami nem is maradt el. Most kivételesen az öröm, és a meghatottság könnyei égtek a szememben.

Odaléptem hozzá és mit sem törődve, hogy egy idegen néz minket, mosolyogva megcsókoltam. Hirtelen nem is tudott mozdulni. Kővé vált. De én ismertem a gyenge pontjait. A tenyerem pillekönnyen húztam végig a mellkasán, le egészen a pólója aljáig, és ott becsúsztattam a kezem a hasához, ahol olyan gyengéden simítottam, ahogyan csak tőlem telt. És ez hatott. Megremegett, és belenyögött az számba.

Utána már nem kellett unszolni, hogy csókoljon. Faltuk egymást. Annyira hiányzott, és annyira jó volt újra érezni őt. Visszaváltozott azzá az idegesítő kis hülyegyerekké, akibe belehabarodtam. Ebben a csókban viszont egy érett férfi volt. Ott fogtam, simítottam ahol csak értem. A haját még kócosabbá varázsolva túrtam bele, hogy még közelebb húzzam magamhoz. És ő sem tétlenkedett. Nem bírtunk betelni egymás újbóli felfedezésével.

Rob egy pillanatra abbahagyta a becézgetést és felnézett. Gondolom, csekkolta, hogy elment-e a futár, és mivel folytatta a megkezdett csókcsatát egy-egy „annyira szeretlek”, és „úgy hiányoztál” nyögéssel, úgy gondoltam, hogy már csak ketten vagyunk a nappaliban. Én mindössze annyit tudtam neki visszanyögni, hogy „én is téged”, meg hogy „te is nekem”. De ekkor már ez nem is volt fontos.

A ruhákat téptem róla, és ő is énrólam. Szívesen kóstolgattam volna a testét, és ő is elindult a testemen lefél, hogy a nyelvével gyötörjön, de nekem most azonnal kellett ő, mégpedig a testem legmélyén. Így a kanapéra löktem tökéletes testét, és azonnal ráültem. Teljesen kitöltött, de a terv, miszerint egyből száguldani kezdünk a vég felé, félresiklott. Megfogta a csípőmet és nem engedett mozdulni. Nem is bírtam volna. Annyira tökéletes és elragadtatott voltam ebben a pillanatban, valahogy így voltam teljes és egész. Vele, izzadtan várva, hogy lesújtson ránk a mennyország csodája. De továbbra is csak nézett a szemembe, és némán közölte azt, amit én is éreztem.

A tenyerem forró arcára raktam, és ő lehunyta a szemét. Mintha egy könnycsepp csillant volna, de lehet, hogy csak képzelődtem. Most nem is foglalkoztam vele, mert a kezei már nem tartottak bilincsben. A mellemet tűntette ki jobbja gyönyört okozó simogatásával. És elkezdtem a vágtát, ami egyenesen és villámgyorsan hajszolt minket a cél felé. Csókokkal és becéző szavakkal fűszereztük a tökélyt, míg a kezét be nem vezette kettőnk közzé, hogy ott elérje a legérzékenyebb pontomat, és ahogy hozzáért megduzzadt csiklómhoz, szinte az egész testem azonnal megremegett. Ő lecsapott ajkaimra, és őt is átjárta a lüktető és remegő mámor. Egymást ölelve bújtunk a lehetetlennél is közelebb egymáshoz.

Ahogy csitult a mennyország okozta kéj, kicsit eltolt magától, és rám nézett.

- Öt évig nem forgatok egy filmet sem. Holnap jelentjük be. És ha kell, akkor utána sem. – Köpni-nyelni nem tudtam.

- De… – akartam mondani valamit, magam sem tudom mit. De ő az ujját az ajkamra tette, mintegy lezárva a számat.

- Csak akkor érti az ember, hogy mi a legfontosabb, amikor elveszíti. És nekem ti jelentitek az életet. Van elég pénzem, hogy megadjak nektek mindent, amit csak lehet, szóval jó sok időre elég a filmekből. Szeretlek. Téged, és senki mást. Kellesz nekem, érted ezt, Kris? – Csak bólintani tudtam, és elékezett a pillanat, hogy én is színt valljak neki

- Karácsonykor akartam elmondani, de most már mindegy. Két hónapos terhes vagyok. Apa leszel megint. – A döbbenete azonnal mosollyá, végül örömteli üvöltésé vált. És ott folytattuk, ahol pár perce abbahagytuk…