Sziasztok :)
szóval akkor jöjjön az első bejegyzés, ami kb. elmondja, hogy miről is lesz szó, és mi az alapsztori. :)
Azt el kell mondjam, hogy bár a prológus az Kris szemszögű, a többi feji, amit eddig leírtam, az mind Robos, és úgy tervezem, hogy az is lesz. Lehetséges, hogy majd lesz egy-egy más nézőpontú feji is, de az csak amolyan külső szemlélőként, és a tisztán látás kedvéért lenne. De ez majd kiderül :) Még én sem tudom pontosan, hogy hogyan formálom, ezt hozza majd az aktuális érzelemvilágom. Mindössze öt fejezet van leírva előre, úgyhogy lehet, hogy összehozom őket, de az is lehet hogy kinyírom mind a kettőt :D xD na jó, azt azért nem hiszem. És akkor jöjjön a Prológus:
Ott ültem a monitor előtt, már könnybe lábadt szemekkel több, mint 16 órája, és csak néztem ki a fejemből. A villogó képernyő már lukat fúrt a retinámba, vagy legalábbis én úgy éreztem.
Néztem az egymás után felugró szöveget és vártam. Ismeretlen ismerősök! Félig meddig lelkitársak. Ők voltak azok, akik mindig tudtak róla mindent, de tényleg mindent. Tudják, hogy mit reggelizik, hágy órakor kelt föl aznap. Még a kedvenc söre márkáját is. Fél éve, amikor véletlenül erre az oldalra tévedtem, még a szavam is elállt. Éppen akkor beszélték meg, hogy átruccanak Európába, mivel ott fog forgatni három hónapig, így ki kell majd béreljenek egy lakást. És mintha mi sem lenne természetesebb, hátrahagynak mindent; munkát, családot, életet és követik őt a világon mindenhová. Bármit megtennének egy mosolyáért, autogramjáért.
A bármit az egy elég tág értelmű szó, de ez rájuk abszolút igaz is volt. A bármi az náluk nem egészen azt jelentette, mint egy átlagembernél. Akár gyilkolnának is, ha szükséges. És én őket olvasom és velük szeretnék tartani. Köztük a helyem, mert én is fan vagyok. Valószínű, hogy nem ölnék meg senkit, de attól még megdobogtatja a szívem.
Az elmúlt két évben nem tudok mondani olyan órát, amiben nem gondoltam volna rá. Minden éjjel főszereplője az álmaimnak. Tudom, hogy ennél szánalmasabb már nem is lehetnék, de ez van. Egy éve szakítottam a barátommal, mikor is Nicol már nem bírta elviselni a pityergésem, és elcitált a moziba, hogy megnézessen velem egy Besteller könyv alapján készült filmet. Valami vámpíros szarság - ez volt az első gondolatom, hiszen akkor még nem tudtam, hogy a film főhőse gyökeresen megváltoztatja az életem.
Csak ültem a puha fotelben, és bámultam a vásznat. Megbabonázott. Már amikor kijöttem a moziból, tudtam, vagyis inkább éreztem, hogy valami változott. Nem bírtam kitörölni az agyamból azt a képet, ahogy mosolyog, ahogy néz, ahogy megérinti az a szerencsés nőt, aki a partnere volt a filmben. Aztán teltek-múltak a napok és én azon kaptam magam, hogy csak róla beszélgetek az ismerőseimmel, sőt, mikor megvettem az aktuális magazint, amiben benne volt, akkor az újságosnak áradoztam, vagy amikor megjelent egy új képeslap, amin rajta van, akkor az aktuális eladónak ecseteltem, hogy milyen tökéletes is ez a pasi. A könyveket csak úgy faltam, szinte nem is aludtam. Ahogy beléptem a házamba, már nyomtam be a lejátszóba a filmet, nem is vettem ki, csak addig, míg kicseréltem egyiket a másikra. Az összes vele kapcsolatba hozható zenét megvettem, és letöltöttem az összes képét. Az egyik dalára ébredtem, és úgy aludtam el, hogy ment a film. A szobám inkább hasonlított egy tinilányéhoz, mint egy felnőtt, 21 éves dolgozó nőéhez.
Idegesített, hogy senki nem értett meg. Úgy néztek rám, mint egy dilinyósra. A kedvenc kollegám állandóan kritizált, mondván "Kris, a vámpírok nem csillognak a napfényben". Nem értették meg, hogy ő nem csak egy vámpír, hanem A vámpír.
Később azonban már nemcsak egy szépséges halhatatlan lett. Egyszer hallottam, hogy eléggé dühíti őt, hogy nem, mint színész tartják számon, hanem, mint Edward. Elgondolkodtam ezen, és onnantól kezdve maradt Rob. Az én szépséges Robertem. Már nem volt szükséges nézni az Alkonyatot, megelégedtem azzal, hogy van róla egy kép a mobilomban és az MP3-ban az ő zenéi szólnak. Onnantól kezdve volt az imádott színész, és felbukkant mellette néha Edward, a vámpír. Nem imádtam kevésbé az elérhetetlen vámpírt sem, akinek gonosznak kéne lennie, és aki ennek ellenére jó, de átgondolva tényleg elég röhejesen viselkedtem. Cullen fan pólókat hordtam, Edwardos füzetbe írtam Edwardos tollal. Minden jelszavam, minden bugyim és zoknim Edward Cullen nevét viselte, de megtudtam, hogy ettől teljesen ki van, így változtattam.
Kifestettem a lakásom, és mivel kidobni nem akartam, nem is vitt volna rá a lélek, egy jó nagy dobozba raktam el az összes ereklyeként számon tartott dolgomat, mindent, ami róla szólt. Egyetlen kép kivételével eltüntettem a külvilág elől az érzelmeimet. Azt a képet viszont az íróasztalon tároltam. Elbúcsúztam Edwardtól, hogy köszönthessem Robert Pattinsont. Bármit hallottam, fölkaptam a fejem, viszont tanultam az előző hibáimból, így őt már nem nézőközönség előtt imádtam. Inkább nem mondtam semmit, és nem is nagyon beszéltem senkivel, mert rájöttem, hogy ami nem róla szól, az nem is érdekel igazán, és elég fárasztó érdeklődést mímelni nap, mint nap.
Bejártam a munkahelyemre, és a suliba, de minimális lelkesedéssel. Elmentem vásárolni, de csak a legszükségesebbeket, mert ami lekötött, azt ezeken a helyeken nem kaphattam meg. Ahogy tehettem, leültem a gépemhez, és róla, illetve vele készült riportokat nézegettem. Elemeztem minden mozdulatát, és irigykedtem a lányokra, akiket megérintett. Egyik ilyen cikk olvasása során akadtam rá egy oldalra, ami úgy hirdette magát, mint a legfanabb fanok. És itt találtam meg a már említett lelki társakat.
Végre valaki megértett, és elfogadott. Végre otthon éreztem magam az internet világában, és soha nem látott idegenek lettek a barátaim. Vége lett a magánynak, és a szobám rejtekén pattogatott kukoricát majszolva jókat röhögtem a virtuális barátokkal. És most itt vagyok, mint már mondtam, 16 órája, és azon agyalunk, hogy hány órára menjünk a hotelhez. Hiszen a barátunk barátja kiderítette, hogy ott szállt meg, így lehet, hogy láthatjuk. ÉN LÁTNI FOGOM ŐT. El sem hiszem! Még a lehetőség is egy esetleges találkozóra olyan érzéseket vált ki belőlem, hogy az már szinte félelmetes.
Néha belegondoltam, hogy milyen lehet elviselni ezt az őrületet, ami körbeveszi, hiszen nem véletlen, hogy minden héten más szállodában kénytelen álomra hajtani a fejét. Hmmm álom, fejét. Na jó, fejezd be, Kris, fókuszálj a monitorra.
"Kris itt vagy még????" - aszem kicsit elméláztam.
"Igen bocsi :) Vagyok."
"Oké, akkor hatra megyünk oda"
"Oké"
" Oké :D"
És mind a nyolcan egy-egy okéval konstatáltuk, hogy ott találkozunk. Most, hogy már én is közéjük tartozom, nem hagynak ki a buliból engem sem. Nem is értettem, hogy miért fogadtak maguk közé, és hívtak meg a privát Chat szobába, ahol fény derült arra, hogy kikkel barátkozom.
Sam mesélte el, hogy ők azok a bizonyos fanok, akik miatt Robot elütötte az a taxi, és hogy szégyellte is magát picit, de végül is megérinthette, így nem volt különösebben lelkiismeret-furdalása. Azt hiszem, akkor egyszer gondolkodtam el azon, hogy többé be sem kapcsolom a gépet. Ez az egy ütött csak szíven. Rengeteg dolgon átléptem, de ekkor egy kicsit elbizonytalanodtam újdonsült barátaimmal kapcsolatban. Én nem akarom és nem is fogom üldözni a szerelmemmel. Én csak látni akarom, és esetleg egy mosolyt kicsalni tőle, vagy belenézni a gyönyörű szemeibe.
Mikor közöltem ezt a csajokkal, a monitor átváltozott röhögő sárga fejjé. Mikor megkérdeztem, hogy mi olyan vicces, csak annyit mondtak, hogy ők is így kezdték, de mára már őrjöngő vadállatok lettek. Ami a legszebb, közölték, hogy reményeik szerint én is az leszek. Azt mondták, hogy az első találka után észre sem veszem, és már be is álltam közéjük. Bevallom, ezt el sem tudom képzelni, de majd ma kiderül. Még én magam is kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz látni a hús-vér Robert Pattinsont.
Hát ennyi lenne az első. Azt fönt elfelejtettem közölni, hogy kb. heti egy fejivel fogom frissíteni a blogot. Az első feji, ami már ugye Rob szemszögű lesz, az kb. olyan két hét múlva jön, meglátjuk, hogy a prológus hogy nyerte el a tetszéseteket. Aztán majd kiderül :) Azért remélem, tetszett és tudjátok: legyetek rossssszak
Andi
