14.fejezet

Szia mindenki :)


A feji végén tartok most beszámolót xD egyébként jó olvasást puszi mindenkinek és legyetek rossszak 
Andi

14. fejezet (Rob) 

Csak álltam ott, ki tudja, mióta, és néztem utána. Már rég eltűnt a szemem elől, és most még annyi lélekjelenlétem sem volt, mint akkor, ott, a könyvtárban, hogy utána menjek, ahol szintén ő csókolt meg, és szintén lelépett.

Komolyan nem értem a nőket! Számba kell vennem bizonyos dolgokat. Első és jelen pillanatban a legfontosabb, hogy gyermekünk lesz. Aztán a második, és éppen ilyen fontos tényező, hogy totál szerelmes vagyok belé. És a harmadik, hogy jelen pillanatban utál, mint a bűnt, ami még jogos is.

Szóval. Hogyan lehet egy nő bizalmát (ami mellesleg, most, hogy így visszagondolok, nem is volt túl sok) elnyerni? Ami biztos, hogy most már soha nem engedem ki a kezeim közül, és harcolni fogok érte, amíg csak lehet. A kérdés már csak az, hogy hogyan hódítsam meg újra? A virág ide kevés, az biztos, meg ugye eddig is visszaküldte azt, amit kapott. Akkor hogyan mutassam ki azt, hogy mennyire imádom, és hogy az egész csak az én hülye, féltékeny agyam félreértésén alapult? Azért, mert olyat gondoltam, ami nincs is.

Az biztos, hogy valamit még érez irántam, különben nem lenne ennyire szélsőséges a viselkedése. Valamit éreznie kell, hiszen saját bevallása szerit Rob-fan. Ez nem múlhat el egyik percről a másikra. Másrészt, miért csókolt volna meg, ha annyira gyűlöl, mint ahogyan azt állítja? Ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni.

Lassan odavánszorogtam a többiekhez, akik mind szánakozva méregettek.

- Mi lenne, ha mennénk? – kérdeztem őket reménykedve. Bíztam benne, hogy ők már kitáncolták magukat, bár erről halvány fogalmam sem lehetett.

Annyit tudok, hogy mióta megláttam, hogy ők is itt vannak, már megint csak magammal voltam elfoglalva. Egy önző faszfej lettem. Aki ráadásul még seggfej is. Hurrá, tök jó. Hogy a francba lehetséges egyáltalán, hogy még vannak emberek, akik el bírnak viselni?

Ezen elgondolkodva fordultam hozzájuk.

- Vagy inkább még maradjatok. – Megpróbáltam egy mosolyfélét is összehozni, hátha akkor elhiszik, hogy nekem is jó kedvem van.

- Ha te mész, akkor én is – bújt oda hozzám Ashley. Olyan volt nekem ez a kiscsaj, mintha a kishúgom lenne, pedig alig kilenc hónap korkülönbség van köztünk. Átöleltem én is, jó érzés volt, hogy számíthatok rá, csak úgy, mint a többiekre is.

- Nem lennék most tuti társaság, Chewy… - direkt használtam ez a becenevét, mert tudtam, hogy így le tudom kenyerezni.

Még nyomtam a feje búbjára egy puszit, és felálltam a bárszékről. Láttam, hogy Tay is csókot nyom Kate ajkaira mintegy búcsúként. Gondoltam, hogy szándékában áll követni, de én most egyrészt egyedüllétre vágytam, másrészt meg nem akartam belerondítani az estélyük esetleges folytatásába.

- Tay ma nem tartok igényt rátok. Megoldom az új sráccal. – Mind tudták, hogy a ritka esetek közé tartozik, hogy nem ő a bébicsőszöm, így eléggé meglepődtek. – Ne parázzatok már, senki nem fog kárt tenni bennem ott lesz az újonc, legalább bedobjuk a mélyvízbe. Meglátjuk, mit csinál, ha rájöttek a fanok, hogy itt vagyok veletek – kacsintottam Tayre, akinek viszont egyáltalán nem tetszett a tervem. – Holnap találkozunk a forgatáson! – vigyorogtam rájuk, de megint úgy néztek rám, mint valami idiótára. Végül Kate világosított fel az okokról.

- Rob! Holnaptól három napig biztos, hogy nem lesz forgatás. Bill gyereke eltörte a lábát, szóval hazautazik hozzá. Tudod, mondtam neked még reggel. – Úgy beszélt hozzám, mint egy gyogyóshoz. Lassan, artikuláltan.

Vicces volt, hogy totál dili vagyok, vagyis inkább voltam, mert azt már megfogadtam az elmúlt egy órában, hogy többé egy rohadt korty alkoholt nem iszom. Így remélhetőleg tisztábban tudok majd gondolkodni, és nem felejtek el mindent. De ez most pont jókor jött.

- Ja, persze, kösz, Kate, hogy szólsz. Már emlékszem – hazudtam. – Holnap reggel benézek hozzád. Beszélnünk kéne. Vagy inkább aludj a szállodában, Tay biztos értékelné – rákacsintottam a még mindig legjobb barátomnak elkönyvelt testőrre. Reméltem, egyszer valahogyan majd ki tudom engesztelni az elmúlt időszakban elszenvedett faszságaimért, akkor már miért ne most kezdjem? – És akkor holnap reggel gyertek át hozzám. Ha elviszem az autót, megoldjátok, hogy visszajussatok? – kérdeztem őket, ugyanis még véletlenül sem állt szándékomban a szállodába menni. És az új testőrre sem tartottam igényt, mindössze le akartam rázni Taylort így lesz a legjobb. Ezt most egyedül kell intéznem. Bólogattak egy sort, és én már indultam is a kitűzött cél felé.

Próbáltam betartani a közlekedési szabályokat, hát, mit ne mondjak nem annyira jött össze. Szinte semmi perc alatt értem Kris házához.

Valamiért úgy érzetem, hogy kamu ez a már nem lakik itt dolog. Először is biztos, hogy tisztában van vele, hogy kiderítettem, ha elköltözik így fölöslegesen bujkálna előlem, másrészt szerintem imádta azt a házat. Olyan, mint ő, és abszolút belevaló. Szóval, kétség sem fér hozzá, hogy itt lakik. Egy percig ültem csupán a kocsiban erőt gyűjtve, de a következő percben már sétáltam a feljárón a liliomok között.

Az Ő illatának köde borult megint az agyamra. Imádtam, és már alig vártam, hogy megint a bőre selymén ízlelhessem ezt az aromát.

Persze kétséges volt, hogy ez egyhamar be fog következni, de elszántam léptem oda az ajtajához. Bármit megteszek, hogy elnyerjem a bocsánatát. Ha kell, lehozom neki a csillagokat. Ezzel a gondolattal kopogtam be.

Semmi. Ugyan olyan csönd uralkodott bent, mint előtte.

Akkor egy kicsit hangosabban. Na, ez hatott. Mármint már legalább némi motoszkálás kihallatszott az ajtó mögül. A következő pillanatban pedig intenzív kaparászást hallottam. Feltételeztem, hogy a haverom próbált így kijönni hozzám. Lilyről és Jackről képtelen voltam elképzelni, hogy az ajtót kaparászva akarnának kijutni. Igazából Jackről még az is eszembe jutott, hogy ha nekidől az ajtónak, az tokostul ki is esik a helyéről. Szóval kizárásos alapon Oz az, aki ki akar hozzám jutni.

Kopogtam még egyet, hátha a gazdi is megjelenik az ajtóban. Erre sem jelent meg az áhított személy, viszont kaptam helyette egy robosztus ugatást. Olyan hatása volt az éjszaka csöndjében, mintha egy kalapáccsal ütöttek volna mellkason. Még a hatása alatt voltam, mikor az ajtó fölötti kisablakon fény szűrődött ki, mintegy jelezve, hogy feloltották bent a villanyt.

- Basszus, Gab! Már annyira elegem van belőled! Húzzál Nicolhoz, és… – hallottam bentről Kris csöppet sem kedves hangját. Még nem fejezte be a mondatot, mikor a zárban kulcs csörrent, és ki is tárult.

Fölemelte rám a szemeit, majd láthatóan és hallhatóan is nem számítva meredt rám.

- Szia! – súgtam neki mosolyogva.

Reményeim szerint még mindig olyan hatással vagyok rá, mint amit egyszer mesélt. Edward anno levette a lábáról ezzel a mosollyal. Most Robon volt a sor, hogy ugyanígy tegyen.

Nem válaszolt. Oz viszont kifurakodott az ajtó kis résén, és egyből ott ugrált előttem. Leguggoltam hozzá. Ő legalább kedvesen fogad. Bepillantottam, ott állt mögötte a két másik kutya is. Esküdni mernék, hogy Jack rám vicsorgott. Komolyan, mintha tudná, hogy milyen hibát vétettem, és mint aki közölni akarja, hogy soha nem fog megbocsájtani nekem. Remélem, hogy Krisnél nagyobb szerencsém lesz.

De a haverom az ugyanúgy pattogott előttem, és élvezte a simogatást. Megint képen nyalt, amit nem nagyon díjaztam, de mivel a barátomnak neveztem ezt a jámbor jószágot, így elnéztem neki, és én is rávigyorogtam.

Fölnéztem Krisre, hát, szó se róla, nem nagyon örült nekem. Felváltva nézett engem és a kutyáját. Végül nagy levegőt vett.

- Miért jöttél ide? – kérdezte mérgesen.

- Beszélni akarok veled. – közöltem vele elég nyájasan. Vagyis a tőlem telhető legnyájasabb hanghordozásban.

- Már beszéltünk, Rob, nem hiszem, hogy tudsz olyat mondani, ami változtat a tényeken. – Imádtam, ahogy kimondja a nevem, a többi szavát inkább föl sem fogtam. Érzem, tudtam, hogy van még remény.

- Szeretlek – néztem mélyen a szemében. Azt akartam, hogy tudja, igazat mondok. Becsukta a szemét. Eltakarta előlem a lelke kapujához vezető utat. Láttam, hogy mindjárt elsírja magát. Nem ezt akartam.  Inkább azt, hogy mosolyogjon.

- Bármit megtettem volna, hogy ezt egy hónapja mondd. – Kezdett fény gyúlni az alagút végén, de sajnos túl korán reménykedtem. – De most már nem. Légy szíves, menj innen, és ne is gyere vissza soha többé.

Ezzel rám csapta az ajtót.

Tudtam, hogy jogos a haragja, tudtam, mégis úgy éreztem, hogy megint egy életlen, recés, rozsdás kést forgatnak szépen lassan a gyomromban, és a szívemben egyszerre.

Mit tegyek? Oz kint maradt velem, így vele karöltve ültem le az ajtó elé. A kutyát simogatva próbáltam valamit kitalálni, hogy milyen mód lenne a legjobb, amivel vissza tudnám hódítani a szívét. Hiszen egyszer az enyém volt. Tisztán emlékeztem arra a reggelre, amikor ugyanazt láttam a szemében szeretkezés közben, amit én is éreztem.

Mintha most is látnám, ahogy elsötétül a tekintete, a fekete pupillája eltűnteti a kékséget, és csak egy halvány kör marad írisze szélén. Bármit megadtam volna neki azért, hogy újra élvezzem a látványt. Már akkor megbabonázott, és már akkor is tudtam, hogy én enélkül már nem tudok élni. Nem is akartam. Ezért kell harcolnom, hogy bebizonyítsam neki, hogy aki akkor voltam, az nem más, mint egy őrült, féltékeny gazember. Az nem én voltam. Illetve igen, de nem úgy, ahogyan ő gondolja. Hogyan tudom ez megértetni vele?

Elővettem a telefonom, hogy most is, mint mindig zaklassam Kate-et, de az időre pillantva inkább elnapoltam a dolgot. Már hajnali négy van. Föl sem tűnt, hogy így elment az idő. Kábé egy óra múlva már nyitnak a virágboltok, és ha jó a memóriám, akkor ők hajnalban kelnek. Beállítottam a telefonom, hogy két óra múlva ébresszen, majd Ozzal az ölemben az ajtónak támasztott fejjel aludtam egyet.

Telefoncsörgésre ébredtem. Totál kóma. Nem valószínű, hogy van most olyan porcikám, ami nem sajog vagy lüktet. Nagy nehezen feltápászkodtam, hogy kinyújtóztassam a tagjaimat, és két ásítás között már cigivel a számban tárcsáztam a virágüzletet. Két csörgés után egy éber hang szólt bele. De jó hogy valaki ilyen friss tud lenni hajnali hatkor.

- Jó napot! Újtra én vagyok az, Robert Pattinson. Lenne egy rendelésem – megint - mondtam magamban tovább.

- Miben segíthetek? – kérdezte a kedves és vidám hang.

- Annyi liliomot szeretnék, egy órán belül rendelni amennyit csak tudnak szállítani.

- Azonnal intézkedek, de ha nagyon sok kell, akkor föl kell vennem a kapcsolatot a többi üzletünkkel is. Tíz perc múlva visszahívom, hogy mennyit tudunk szállítani. De remélem tisztában van vele, hogy csak külső díszítésre alkalmas a nagy mennyiség. Tudja ugye hogy különben mérgező?- természetesen tudtam már közölték egyszer és ezt vele is tudattam így már nem maradt más hátra mint a várakozás. 

Nem mintha bánnám, hiszen az első lépést megtettem. Aztán körbenéztem az utcában, hiszen a tervem elengedhetetlen része, hogy az utakat is figyeljem. És akkor megakadt a pillantásom egy házon. Az előkert hasonló volt, mint Krisé csak a ház volt sokkal nagyobb. A sövény mellett egy „Eladó” felirat díszelgett. És már döntöttem is. Kell nekem az a ház.

Kris házával pont átellenben volt. Már úgyis untam ezt a hontalan létet. Most már meg van az okom, hogy legyen végre egy hajlékom. És ha minden jól megy, akkor közös otthonom vele.

Közelebb mentem megnézni, és azonnal beleszerettem. Simán el bírtam képzelni, ahogy Kris, a karján a gyermekünkkel kisétál, rám néz és mosolyog. A szívem újból facsarodott egyet, ahogy visszagondoltam a pár órával ezelőtti jelenetre. Akkor is meggyőzöm, hogy mi ketten vagyunk eggyek, egymás nélkül csak szenvednénk. És ezt elősegítve a telefonom is megcsörrent.

- Jó napot, uram! – köszöntött egy másik hang. – Az üzlet vezetője vagyok, és csak közölni szeretném, hogy olyan ötszáz darab virágot tudunk kiszállítani egy órán belül. Ehhez viszont az összes környékbeli virágüzletből föl kell vásárolnunk a liliomokat. Megfelel ez így?

- Természetesen. A lényeg, hogy itt legyen egy órán belül. – Még elmondtam a címet, és közöltem, hogy abban az esetben vagyok hajlandó kifizetni az egész virágot, ha időben szállítanak. Nem mintha spórolni szerettem volna, inkább azért, hogy ne csússzanak az időponttal. Mire Kris felkel, kész akartam lenni mindennel, és úgy gondoltam, hogy inspiráció céljából rájuk ijesztek pici.

A férfi nem is vesztegette tovább a drága időt, és közölte, hogy mindent elkövet, hogy még egy órát se kelljen várjak. Addig is, amíg vártam, jobban szemügyre vettem a házat. Kis köves út vezetett a bejárati ajtóig, és ugyanilyen kövekkel kirakott sétány vezetett hátra az udvarhoz. Aranyos kis kerítés választotta el a kocsifelhajtót a kerttől. És ha eddig szerelmes voltam ebbe a házba, akkor most lettem függő tőle. A kert egyik fele egy kisebb játszótér volt, mindennel felszerelve; homokozó, hinta, ugráló kütyük, a másik oldalán pedig egy medence. Gyönyörű kivitelezéssel és abszolút családbarát.

Ha nem lett volna még ennyire korán, akkor biztos, hogy fölkeltem a tulajt, hogy most azonnal írjuk meg az adásvételi szerződést, de így még várnom kellett. Az az egy óra Oz társaságában viszonylag gyorsan eltelt. Amikor is két kis furgon jelent meg, négy fiatal fiúval. Elmondtam nekik, hogy mit szeretnék, és így öten viszonylag hamar kész is lettünk a tervem első kivitelezésével. Most már csak meg kellett várnom, hogy Kris fölkelve kijöjjön a házból.

Reméltem, hogy a kutyák hamarosan elindulnának sétálni, így fölkeltik a gazdit, hogy elvigye őket. A telefonom kijelzője már fél nyolcat mutatott, és már nem bírtam tovább, elkezdtem pötyögni egy már korábban kigondolt szöveget.

„Könnyű álom vagy te énnekem, soha föl nem ébrednék, ha tudnám, hogy így örökre veled lehetek…”

Gondolkodás nélkül nyomtam a küldés gombra, és ezután minden percben elküldtem neki a varász szavakat :

„Szeretlek”, „Bocsáss meg”, „Félreértettél”, „Szeretlek”, „Megőrülök nélküled”, „Kellesz nekem”, „Szeretlek”

Aztán elegem lett az egy-két szavas vallomásokból, úgy gondoltam, hogy a lelkem mélyén lapuló zenész kell ide, így egy pillanatig gondolkodtam, és csak utána kezdtem pötyögni a mobilba :

„Nekem te vagy a levegő, és e nélkül, hogy képes bárki is élni? Mert én nem tudnék! Nélküled biztos, hogy csak fél ember lennék! Kérlek!!! Nem is, inkább könyörgök BOCSÁSS MEG!!! Halott vagyok nélküled! Szeretlek, mindennél jobban!”

Egy perc múlva már a torkomban dobogott a szívem. Az izgalommal fűszerezett félelem mardosta a szívem. Tetszeni fog neki a virágözön? Megbocsájt? Vagy szimplán megint elküld melegebb éghajlatra?

Aztán kilépett a házból. Meghatódással vegyes csodálkozás ült ki az arcára. Gyönyörű volt most is, mint mindig, pedig a haja kócos volt, és láthatóan nem aludt sokat, a szeme alatti sötét karikák is ezt igazolták. Mégis ő volt a legszebb nő, akit valaha láttam. Megbabonázott megint.

A virágok százait fürkészte. Mindent belepett. A kis feljárót a házig, a verandát, az egész előkertet és az utcát is. Mindenhol liliomok pihentek és csak neki. Én ott álltam az járdán, várva, hogy odajöjjön és életemben először könnyek égették a torkomat. Nőért még soha nem sírtam, és most sem akartam elgyengülni.

Elindult felém, de az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, csak lépkedett mezítláb a virágok sokaságán. Olyan volt, mint egy tündér, vagy valami angyalféle. És végre megérkezett oda hozzám.

Csak álltunk ott, és végre az ismerős arcot láttam. Nem azt a közöny mögé bújt szenvedést, hanem őt. Olyan volt, mint akkor, ott a könyvtárban, azzal a különbséggel, hogy most már tudtam, hogy mit jelent ő nekem. Mindent.

Meghallottuk a szomszéd sikkantását, ami persze rontott a varázson. Ezt nem hagyhattam. Elfordult, hogy megnézze ki az, de én gyöngéd erőszakkal megfogtam az állát, és visszafordítottam, hogy egymás szemébe olvadjunk. Megsimogattam az arcát, mire ő, a szívem legnagyobb örömére a tenyerembe fektette az arcát, lehunyta a szemét. A szívmegállást mégis az idézte elő, hogy a kezét a kezemre tette.

A szikrák most is tűzijátékként hatottak, akárcsak az első érintésnél. Már ziháltam. Már fájt a tüdőm a többlet oxigéntől, de a legkevésbé sem bántam. Tudtam, hogy mit kell tennem, és tudtam azt is, hogy mit nem akarok megtenni. Például térdre roskadva a bocsánatáért esedezni – ez volt a terv, és a könnyek, amik már a szemem mardosták, az volt az a része a dolognak, amit nem nagyon akartam.

Nem tudtam megállni. Elvettem a kezem a legszebb arcról, és térdre esve bújtam a hasához. Átöleltem a derekát, és úgy mondtam elakadó szavakkal az igazat.

- Hülye voltam. Azt hittem, hogy együtt vagy Gabriellel, és hogy csak játszottál velem. Azt hittem, hogy neked is csak a híres Pattinson kell, és nem is érdekellek igazán. Gonosz voltam, és azért tettem azt, mert azt akartam, hogy neked is fájjon. Tudom, hogy elrontottam mindent. Tudom és könyörgök, bocsáss meg! Soha, már az első percben sem csak arra kellettél. Megbabonáztál, már akkor, amikor te még nem is láttál, de én megláttam a szemeidet… – folytattam volna még a beszámolót, de ekkor megéreztem a tenyerét a fejemen.

Felnéztem rá. A felsőjét totál eláztattam, de előtte valahogy nem volt ciki, hogy sírok. Pedig hát ez minden, csak nem férfias viselkedés. Ő viszont folyamatosan meglepett. Az arcomra tette a kezét, letörölte a még ott maradt nedvességet, és ezzel a lendülettel térdelt le velem szemben. Átölelt. Én meg egy kicsit megint meghaltam.

A boldogság hulláma olyan erővel töltötte el az egész testem, hogy tudtam, ezentúl legyőzhetetlen leszek. Ott térdeltünk egymás karjában, és ettől szebbet elképzelni sem tudtam volna, mikor mintegy romantika-gyilkosként Oz ugrott közénk, és felváltva mind a kettőnket elkezdett nyalogatni.

Mindketten felnevettünk. Kris felállt egy pillanatra, mire megrettentem, hogy itt akar hagyni, de már nyújtotta is a kezét, hogy felsegítsen.

Istenem, hát van még egy ilyen nő? Erre a kérdésre tudtam a választ. Nincs! Most néztem csak körbe. Szinte az egész utca kijött, és végigasszisztálta a reményeim szerinti kibékülésünk perceit. Ahogy láttam, mobil is volt egy-két szemfülesnél. Ha van esze, akkor jó sokat kér érte.

Pár perc múlva már a ház nappalijában voltunk. Egészen a díványig húzott és ott leült, magával húzva engem is, aztán végre megkaptam, amire örökké vágyom. A csókját.

Elég kicsavart pózt talált, hiszen egymás mellett ültünk, de jó kislány módjára tudta, hogy szemből az ölemben sokkal kényelmesebb lesz. Úgy faltam az ajkait, mint szomjazó a vizet. A kezem pedig a teste minden porcikáját simítani akarta, mégpedig egyszerre. Beletúrt a hajamba, hogy a lehetetlennél is közelebb húzzon, és végre megint az én vadmacskám volt.

A csípője is azonos ritmusban dörgölőzött a feszülő ágyékomhoz, mint amit a nyelvünk tánca járt. Félő volt, hogy azonnal elsülök, ha nem állítom le a mozgásában. Fölnéztem rá, ahogy abbahagytunk a csókcsatánkat, és elmerültem a szemeiben. Nem bírtam ki, hogy nem simítom ezt a csodás arcot, és úgy tűnik, hogy az ő keze sem bírt magával. Egymás arcát fürkésztük, ő is fáradt volt, és valószínű, ő is látta rajtam, hogy nem vagyok éppen jó formában.

- Itt aludtál az ajtóban? – kérdezte hirtelen. Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet, hogy tudja. – Jajj Rob! – nyögött és a nyakamba hajtotta a fejét. Magamhoz húztam. És tudtam, ha eddig nem döntött, akkor annak most jött el az ideje. – Nem akartalak szeretni. Minden álmom te voltál, mióta megláttam Edwardot. Minden éjjel rólad álmodtam. – A szívem úgy dörömbölt, azt hittem, ki fog ugrani a helyéről. Szinte ittam a szavait. – És találkoztunk, és minden képzeletemet felülmúltad. Sokkal jobb voltál, mint amit el bírtam képzelni, de nem mertem remélni, hogy egyszer több lehet. Soha nem is ámítottam magam ezzel. És akkor te beállítottál hozzám. – Emlékeztem mindenre, amit mond, mintha két napja történt volna, nem egy hónapja. – És azt mondtad, többet akarsz tőlem. Abban a pillanatban még ezerszer jobban beléd szerettem, mint addig. Pedig az sem volt véleményem szerint átlagos imádat. Egy napig azt hittem, hogy most jön életem legszebb időszaka, megismerhetem a barátaidat is, és elindul valami… – Rám nézett, a fájdalma az enyém is volt, tudtam, mit tettem, és csak remélni mertem, hogy nem megbocsájthatatlan, bár valahol érzetem, hogy az. – De te elcibáltál onnan, hogy még egyszer kiélvezz, és ennyi. Összetörtél.

Egy csepp könny csordult végig az arcán. Lecsókoltam. Nem mintha ezzel bármit meg lehetne oldani. A tenyereim közzé fogtam az arcát. Ő csak elgyötörten nézett.

- Szeretlek, mindennél jobban. Könyörgöm, bocsáss meg. Egy barom voltam, és… – Az ujját a számra tette.

- Bizonyíts! – Ennyit mondott. És így már rajtam állt a dolog.

A tőlem telhető leglassabban csókoltam meg. Az összes létező szerelmemet belesűrítve próbáltam a tudtára adni, mit is jelent nekem ő.




Beszámoló: Szóval tovább akartam kínozni a mi hősszerelmesünket, de szerdán úgy döntöttem megkegyelmezek neki :) és így viszonylag kevés szenvedés árán visszakapta Krist. Reméljük, hogy legközelebb több esze lesz, :) :) :)
(murhahahaha) vagy nem majd még kiderül hangulat szüli :D :D szóval remélem tetszett és még mindig legyetek rosssssszak puszi