13. fejezet

Szia kedves mindenki :)


Mit is mondjak?? Talán csak annyit, hogy bocsi azért ilyen rövid lett a feji de mint már mondtam dögrováson vagyok :( megpróbálom a kövit hosszabbra összehozni :) :) És kellemes időtöltést remélem tetszeni fog :)
Ja köszönöm a komizóknak és a kattolóknak a véleményét :) 
Legyetek nagyon nagyon rossszak 
Andi

Rob:

Terhes! Terhes! Terhes! Úgy skandálta az agyam ezt a szót, mintha nem hinné el. Gyerekem lesz!!!!! Most örökre megváltozik az életem. Innentől fogva már nemcsak az a fontos, hogy mi van velem, vagy hogy elvállaljam-e a filmet, amit Kate kiszemelt nekem, vagy hogy - és ami a legfontosabb - imádom Krist. Nem! Most már felelős vagyok egy csöpp életért.

A gondolat végére eddig nem érzett szívnagyobbodás és boldogság furcsa kettőse uralkodott el rajtam. Nem éreztem még ilyen felelősséget, és szeretet egyszerre egy lény irányt sem. Krist mindennél jobban imádtam, de ez a pici kis emberpalánta másfajta szeretetet váltott ki belőlem. Nem is beszélve arról, hogy Ő az édesanyja!

Az érzelem-túlnyomás után persze jöttek a már szinte elkerülhetetlen kérdések is. Vajon mióta tudhatja? És vajon szólt volna róla azok után, ahogy bántam vele? És mit akar kezdeni vele? Megtartja? Elveteti?

A kérdések csak úgy cikáztak a fejemben, és tudtam, hogy csak ő képes válasszal szolgálni.

Elég volt a tétlenségből, seggfej Pattinson! – szólt egy hang a fejemben. – Küzdj meg érte, ha kell neked!

De vajon van értelme a harcnak? Olyan szinten aláztam meg, hogy még én sem tudtam megbocsájtani saját magamnak, akkor mit várhatok tőle? Az ki van zárva, hogy ne vegyek részt a nevelésben, hogy ne lássam, ahogy növekszik. Istenem, tényleg igaz, tényleg apa leszek? És éppen az a nő vár tőlem gyermeket, akit annyira imádok, és aki egy másodperc alatt megváltoztatta az életemet!

Valahonnan, talán magától az Istentől, erőt kaptam, és úgy ugrottam föl a hideg csempéről, mintha az elmúlt egy hónapot nem az életem és májam tönkretételével töltöttem volna, hanem valami maratonra készülő, ereje teljében lévő férfi lennék.

A következő percben már az Ő boxuk felé közeledtem vigyorogva. Gabriel átölelte a vállát, de valamiért ez most egy csöppet sem érdekelt. Az viszont annál inkább, hogy úgy tűnt, fájdalmai vannak. Egyből félelem kúszott a gyomromba. Lehet, hogy valami baj van a kicsivel?

Nem törődtem semmivel, azonnal odaültem mellé, és a hasára csúsztattam a tenyerem. Annyira jó érzés volt újra tapintani őt! A szívem a félelmen túl most túlcsordult az iránta érzett szerelemmel és boldogsággal. Persze még nem tudtam, hogy miért fáj valamije, de hogy lapos hasához értem, már tudtam, ez így maga a tökély.

Soha nem voltam (sem az elmúlt 25 évben, nem is beszélve az elmúlt egy hónapról) annyira egész, mint most, hogy újra tapinthattam. Elolvadtam a gondolattól, hogy ott bent már van egy kis ő és én kettős. A mi közös kis csemeténk.

Rám nézett. Ki volt sírva a szeme. Egy teljes percig csak nézett rám kitágult szemekkel. Istenem, de gyönyörű! Beleolvadtam a kék óceán mélyébe, és gyötrelem volt látni az ott lévő fájdalmat.

Mit tettem?! Soha nem lesz képes megbocsájtani. A szenvedése felülmúlta az én kínjaimat, de nemcsak ez volt a szemeiben. Megvetés és düh. Szerelem és gyűlölet egyszerre. Bármit megadtam volna azért, ha csak egyet látok benne, azt, amit én is érzek. Végtelen és mindent elsöprő szerelmet.

Az arca ekkor hirtelen elszürkült, és a döbbenet égett rá. Most tudatosult benne, hogy tudok a babáról.

- Ne merj hozzám érni! – súgta fojtott hangon.

A szeme összeszűkült és végtelenül dühös lett. Ez is megijesztett, hiszen ezzel is árthat a gyerekünknek. Így, még mielőtt bármit is tehetett volna, visszakoztam. Mintha a fogamat húzták volna érzéstelenítés nélkül, olyan kín járt át, ahogy elvettem a kezem a gyerekünk átmeneti lakóhelyéül szolgáló pocakról.

Kris elfordult tőlem, hogy facsarjon még egyet-kettőt a szívemen, és semmibe véve engem kezdett el beszélni Gabrielhez.

- Gab, kérlek, elvinnék innen? – A szemeit nem láttam, de a hangjából tisztán, és érthetően csengett ki, hogy szinte könyörög neki.

- Szerintem mégis beszélned kéne vele – mondta amaz sajnálkozva. Olyan volt, mintha egy korábbi beszélgetést folytatnának.

- Kérlek! – Már sírt. A hangja elcsuklott. Olyan tisztán hallottam őt, mintha engem kérlelt volna.

- Kris – szóltam hozzá, és közben hozzáértem a vállához.

Megrezzent, és szinte azonnal elhúzódott tőlem. Legyőzötten és tétlenül értettem ebből az apró mozdulatból. Mindent elmondott vele. Még pár másodpercig néztem a hátát, és úgy gondoltam, hogy ezt most meg kell emésszem.

Kicsúsztam a boxból, és elindultam a többiek felé. Hátranéztem. Éppen akkor kezdett zokogni Gabriel karajaiban. Az arcát a vállába temette, így csak a teste rázkódásából láttam, hogy szenved. Vissza akartam fordulni, igen, oda kellene mennem hozzá… Mégsem tettem. A világ összes kínjával értem oda a többiekhez. Nem szóltam egy szót sem. Még vártam. Úgyis mindjárt jönnek majd a kérdések. Addig is innom kellene valami erőset.

Mégsem azt kértem. Egy kólával próbáltam erőt venni  magamon, és nyelni. Elég nehézkésen ment, mert még mindig ott van a gombóc a torkomban, és szinte fojtogatott. A többiek szeme viszont szinte már lukat fúrt a hátamba.

- Apa leszek – közöltem velük a csöndszünet után a legfontosabbat.

Ashley persze a nyakamba ugrott, és úgy puszilgatott össze vissza. A többiek mind-mind más és más reakciót produkáltak. Kate összehúzta a szemét, és nagyon erősen gondolkodóba esett, feltételezem, azon agyal, hogy hogyan fogjuk ezt a sajtóban tálalni. Kellan vigyorgott, és ha Ash odaengedte volna hozzám, valószínű fölkap, és úgy szorongat halálra.

Kicsi Tay is vigyorgott, mint a tejbe tök, bár az ő arcához egy kis rettenet is társult. Megértem őt, fiatal még (ahogy mi is, de a gyerek dolog neki még mást jelent). Míg én most úgy érzem, hogy elindul az életem, ő valószínű úgy gondolná, hogy vége minden szépnek és jónak. De azért nekem örül, és ezt becsülöm.

A legeslegfurcsább reagálási formát Tay arcán láttam. Döbbenet vegyült irigységgel, és persze egy hangyányi örömmel. Tudtam, hogy hamarosan el akarja venni Kate-et, de hogy gyereket is akar, hát azt nem gondoltam volna. Túl jól ismertem, vagy legalábbis azt gondolom, és nem bírta eltűntetni a képén váltakozó érzelmeket.

- Na, nem is gratuláltok? – kérdeztem, ahogy Ashley elengedett.

- Nem merünk, Rob – szólalt meg kicsi Tay. – Tudod, nem tudjuk, hogy ez most neked jó, vagy sem. Mert, már ne is haragudj, de elég búval baszott képet vágsz…

- Kris látni sem akar – mondtam lehangoltan.

Aztán mind oda jöttek sorban. (Most vettem csak észre megint, hogy Kellan nője is itt van. Na, akkor ez is benne lesz a holnapi lapokban.) Gratuláltak, és mindenki tett egy-egy megjegyzést is mellé. Hogy minden rendben lesz, meg hogy harcoljak érte, meg hogy én vagyok a legszerencsésebb. Ez utóbbi Taytől jött. Ránéztem, és ő egy mosolyt erőltetett az arcára. Visszavigyorogtam, majd átnéztem a válla fölött.

Kris eltűnt. Már csak Gab ült a boxban, és kitartóan engem nézett. Egy mindjárt jövök után odamentem hozzá.

Tay szorosan a nyomomban volt. Hiába való lett volna közölni vele, hogy ne jöjjön.

- Kiment a mosdóba – közölte, ahogy oda értünk hozzá, kérdeznem sem kellett, már mondta is hogy hol van Ő.

- Szerinted megbocsájt nekem valaha? – könyörgőn néztem rá, és úgy tűnt, hogy ettől egy kicsit megenyhült.

- Nem tudom. – Még az ő hangjában is sajnálat volt. – Elég szarul van. És annak sem nagyon örült, hogy elmondtam neked a babát. Most azt mondja, hogy nem fog kérni belőled, még a gyerek miatt sem. Hogy az ő szavaival éljek „csak jobb lesz a fiamnak, ha nem tudja ki az apja”.

Azt hittem, hogy több kés (rozsdás, és életlen) már nem tud forogni bennem. Hát tévedtem. Egy fiú! És ő nem akarja, hogy bármi közöm is legyen hozzá, vagy hogy segítséget nyújtsak a nevelésében. Vagy akármiben. Egyáltalán, semmilyen szintem nem akar már engem. Sem férfiként sem apaként.

Hányingerem támad ismét.

Hogyan fogom őt meggyőzni arról, hogy az egész csak egy nyamvadt félreértés, és hogy én imádom?

- Figyelj! Én a helyedben adnék neki még egy pár nap gondolkodási időt. Aztán majd kiderül – szólt újra Gab. De ez a tanács sem nyerte el a tetszésemet. Nem vagyok az a fajta várakozós pasi.

Fittyet hányva a jó tanácsra, elindultam a női mosdó felé, otthagyva a testőrrel Gabrielt. Éppen akkor léptem oda, amikor ő kijött. Rám nézett, de mintha nem is ismert volna. Semmibe véve akart elsétálni mellettem. Na, ez az, amit nem hagyhattam. Tudtam, hogy igaza van, és ha kell akkor térden állva fogok könyörögni neki, hogy elnyerjem a bocsánatát. Így ösztönösen nyúltam utána.

A karját kaptam el, de a tőlem telhető legóvatosabban tartottam őt. Először nem nézett rám, csak a felkarját bámulta, ahol hozzá értem. Azt hittem, már rám sem fog nézni. Hogy már látni sem akar. Mondjuk megértettem volna, még ha nem is törődöm bele egyből a verségbe.

- Beszélnünk kell – mondtam neki a tőlem telhető leggyengédebb hangnemben. És ekkor rám emelte a gyönyörű szemeit, melyekből csak úgy sugárzott a megvetés. Elég sokáig néztük így egymást. Én könyörgő kiskutya szemekkel próbálkoztam, míg belőle sütött a düh. Blazírtan felnevetett.

- Oké, akkor beszélj! – tette csípőre a másik kezét. Én meg a hirtelen váltástól szóhoz sem jutottam. Most mi van? Eddig pityergett, most meg mint egy tigris támad rám. Képtelen voltam megmukkanni a döbbenettől. – Hát, ha csak ennyi, akkor most azonnal vedd le rólam a kezed, és húzz a picsába! – rántotta ki a karját a markomból, bár nem volt nehéz dolga, a döbbenet elvette az összes erőmet.

- Nem! Várj! – léptem utána megint. Fáradtan fordult meg.

- Mi lenne, ha békén hagynál? Tudjuk mind a ketten, hogy mi a helyzet – tényleg elgyötörtnek tűnt. – Meg akartál dugni. Megvoltam. Amilyen hülye vagyok, nem vettem be az esemény utáni tablettát, te meg, amilyen önző faszfej vagy, nem húztál a farkadra gumit! Na jó, ezért nem csak te vagy hibás, de tök mindegy. A lényeg, hogy terhes vagyok. De neked ehhez semmi közöd! – Közbe akartam szólni, de nem engedte. Közelebb lépett, és most már alig egy lépésre állt tőlem. – Jövő héten megyek orvoshoz, és elvetetem. – A másodpercnyi döbbenetet először düh, majd a megvilágosodás váltotta fel. Így akar lerázni. Még alig ismertem őt, de valahogyan már most éreztem, hogy ő soha nem lenne képes megölni egy ártatlan lényt. Inkább csak engem akar így elűzni maga mellől. Csakhogy azt még nem tudja, hogy a pici az csak egy grátisz. Nem ez miatt akarom őt.

- Jó trükk – mosolyogtam. Ő meg még ettől is pipább lett. A félhomály ellenére is láttam, hogy vörössé vált az arca.

- Ez nem csak trükk! – mondta szótagolva. – Nem kell egy olyan… ember gyereke, mint amilyen te vagy! – bökte meg a mellkasomat. Szinte alig figyeltem oda arra, amit mond. Hozzám ért!!! Ez volt az első, amit érzékeltem.

- Nem úgy van, ahogy gondolod – kezdtem bele végre a magyarázatba.

- Ó, tényleg?! – nevetett fel az öröm legkisebb jele nélkül.

- Tényleg nem úgy van. Én egy barom voltam – vallottam meg neki bűnöm.

- Na, ne mondd! Fel sem tűnt, mikor elém dobtál egy vagon pénzt, mintegy kifizetve a szolgálataimat – gúnyolódott. Jogosan.

- Bocsáss meg, kérlek! – Már könyörögtem. Nem hatotta meg. Csak nézett rám.

- Ez kell? A bocsánatom? Hát, akkor meg van bocsájtva, hogy összetörtél. Ennyi? Most már mehetek, vagy van még valami, amit közölni szeretnél?

Már majdnem ellépett, mikor az utolsó adut is bedobtam.

- Szeretlek.

Megmerevedett. Én is. Nem így akartam vele tudatni az érzéseimet. Ott állt, háttal nekem, de nem lépett tovább. Csak áll ott, és elkezdett remegni. Odaléptem hozzá, és átöleltem. Nem csinált semmit. Még levegőt is alig vett, aztán hirtelen elkezdett zihálni, majd a közöny, ami eddig átjárta, eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, és keserves zokogásba kezdett.

Magam felé fordítottam és úgy vontam magamhoz. Ő is belém kapaszkodott. Mintha tőlem nyerné az éltető oxigént. A hátát simogatva próbáltam tovább nyugtatgatni, és folyamatosan súgtam a fülébe az igazságot.

- Annyira szeretlek! Csak egy hülye fasz voltam. De amióta megláttalak, végem volt. Szeretlek, Kris!

Felnézett rám. A szeme vöröslött a rengeteg sírástól.

- Miért csinálod ez velem? Megkaptál, most akkor engedj el! – Ő is könyörgött, de én képtelen voltam teljesíteni az óhaját. Soha nem tudok már nélküle élni. Szükségem van rá. És ahogy az arca fájdalmát látom, neki is rám.

- Nem! – mondtam neki határozottan. – Soha nem foglak elengedni. Kellesz nekem. Vagyis ti ketten kelletek nekem. – Már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy simán meg tudtam volna csókolni. Mégsem tettem, nem is volt rá szükség, mert ő is ugyan erre gondolt. Olyan lassan hajolt hozzám, hogy alig tűnt szándékosnak, amit csinál. Egyszer csak ott volt az ajka az enyémen.

Megint eltűnt idő és tér. És ebben a pillanatban gyógyultam meg. Mintha soha nem bánkódtam volna érte. Mintha az elmúlt egy hónap meg sem történt volna.

Egymásra talált a nyelvünk, és a testünk. Úgy simultunk egymás karjába, mintha a létünk függne tőle. És én megint egész voltam.

Szenvedélyes és egyre vaduló csókcsatát vívtunk. Oxigénre nem volt szükség, nem kellett semmi, csak az, hogy tapinthassuk a másikat. A kezem is tudta, mi a dolga, mint ahogy az övé is; folyamatosan simítottuk egymást mindenhol, ahol csak tudtuk, de volt valami baljós az egész találkozásban. Amolyan búcsúféle, vagy nem is tudom…

Nem is volt baj, hogy akkor nem tudtam. Egy pillanatig hihettem a csodában, egy pillanatig boldog lehettem. Aztán, amilyen óvatosan kezdődött, olyan gyorsan ért véget.

Zihálva támasztotta a homlokát a mellkasomnak, és gyűrte a markába a pólómat a hasamon. Végül rám nézett.

- Felejts el! – mondta ki végül határozottan a végítéltet, és a mosoly mely a csókunkat követte az arcomon, lefagyott onnan.

Kris lökött rajtam egyet, és megfordult, hogy engem a pokolba taszítva tűnjön el a szemem elől alig pár perc alatt.