20. fejezet

Szia kedves mindenki :)


Csak annyit akarok mondani, hogy van a fejibe egy furcsa párbeszéd. Ha  esetleg valaki nem tud spanyolul és nem megfelelő a fordítás akkor tudjátok, hogy azért van mert most így tudtam megoldani a ...... na mindegy majd kiderül mikor olvassátok. 
Valószínű, hogy lesz még ilyen de akkor másképp fogom megoldani. Majd írom, hogy hogyan. 
Mindenesetre egy kis bonyodalom már jöhet nem???? Csak hogy ne unatkozzatok miközben olvassátok. De legalább nincs függővég az is valami nem??? Na jó remélem azért tetszeni fog :S 
Ja és még egy mostanság lehet nem fogtok annyira szeretni mert imádok bonyodalmat írni és hát .......(ördögi kacaj) 
Jó olvasást és legyetek rossssssszak 
Andi
Ui.: Köszönöm drága Bétám imádlak <3

20. fejezet

Rob:

A gombóc a gyomromban csak nem akart összezsugorodni, inkább minden megtett perccel egyre jobban nőtt. Félő volt, hogy mire odaérünk, úgy fogok kinézni, mint aki egy jó nagy lufit nyelt le. Bár nem láttunk senkit, aki követne minket, a testőrgárda a biztonság kedvéért még mindig mögöttünk jött a másik autóval.

Krisszel a hátsó ülésen, egymás kezét szorítva nézegettük ismét az ultrahang felvételen a kis paszulykát. Igazából még nem tudtuk, hogy hogyan fogjuk elnevezni őt, és azt sem, hogy milyen nemű a kisember, így jobb név híján simán lepaszulyoztam. Kris nem bánta, sőt, mosolygott a fura becenéven. Még az indulás előtt bemondta a címet, ahol a szülei élnek, és már akkor bután néztem, hogy Tay miért füttyent egyet a hallatán, de most, hogy beértünk egy villákkal tarkított övezetbe, én is csak néztem.

Kris az arcomat figyelte, és mosolygott, mikor egy kapu előtt álló őrnek azt mondta, hogy a szüleihez jön. Az meg persze hajbókolva invitálta be a kocsiútra.

Még olyan öt percig autókáztunk egyenesen felfelé, mikor megláttam a házat. Nem is háznak mondtam volna, inkább egy palotának. Krisre néztem, aki bocsánatkérő szemekkel nézett rám, láthatóan az oroszlánketrec kategóriának számított ez a csilli-villi építmény. Még jobban elkezdtem parázni, és most már határozottan éreztem, hogy lufi formára puffadtam, mindezt pedig még tetézve egy hatalmas alma is éktelenkedett a torkomban. Mint valami elcseszett Hófehérke-szindróma…

Oké, nyugi, Rob, hiszen te is kőgazdag vagy, és kibaszott híres is. Akkor meg ne fosd össze magad! De ezek mellett egy gondolat is kúszott a fejembe. Hogy lett a lányuk ennyire laza és normális? Ha ilyen körülmények között nevelkedett, akkor neki is Don Perion lánynak kellene lennie. Márpedig nem az. A legnormálisabb és legszerényebb, akit csak ismerek. És persze gyönyörű, és varázslatos, meg még a teste is olyan… Na jó, azt hiszem, kicsit elkóborolt a gondolatom egy sokkal kellemesebb helyszínre, egy sokkal kellemesebb szituációhoz.

Az autó megállt. Még egyszer ránéztem Krisre, aki épp odahajolt hozzám egy rövidke csókra. És nagyot sóhajtva tudatosította bennem, hogy igenis nagyon nehéz lesz a mai délután.

- Jobb, ha előre is elnézést kérek miattuk. Borzalmas lesz, de a családját ugye nem válogatja az ember… – Megerőltettem magam, és lazaságot mímelve kacsintottam rá.

- Ha belém esett, elmondásod alapján, a világ nőinek a 90%-a, akkor csak megkedvel anyukád is… – Kris megforgatta a szemét, és simán kilépett a kocsiból. Tayt megkérte, hogy ha nem gond, akkor inkább maradjon kint. Irigyeltem érte. De le kell futni a szükséges köröket annak érdekében, hogy később se legyen gond az új családtagokkal.

Nagy levegőt véve lépkedtem Kris után. Már ott álltunk az ajtóban, mikor egy fehér ruhás lakáj nyitotta ki nekünk az ajtót, éppen akkor, amikor beléptünk volna. Illesztő és furcsa volt ez az egész. Magas és kedves arcú, idősödő úr volt. A tartása kifogástalan. Mint aki karót nyelt konkrétan.

- Üdvözlöm újra itthon, Ms. Stewart, és önt is, Mr, Pattinson. – A hanghordozása is abszolút tisztelettudó és kifogástalan. Londonban is megállná a helyét, még a palotában is. Kris bemutatatott minket egymásnak, így megtudtam, hogy őt is Robertnek hívják, és hogy ő is londoni. – A szülei már várják magukat – szólt és már el is indultunk, gondolom, a nappali felé.

A luxus itt is lenyűgözött volna, ha nem vonja el a figyelmem valami más. A kanapékon ugyanis éppen ketten teáztak, egy harmadik ember pedig a zongoránál ült, és valami fantasztikus módón keltette életre a csodás, fekete szárnyas versenyhangszert.

Kris megdermedt egy pillanatra, majd elengedte a kezem, és odarohant a férfihoz.

- Facu! – Olyan elánnal ölelte át a sajnos túl sármos férfit, hogy azt hittem, most azonnal megfulladok a féltékenységtől. A nevét is számomra túlontúl nagy örömmel ejtette ki. Mintha egy rajongója lenne. – Me alegro de verte (örülök, hogy látlak)! – Valamiféle spanyol nyelven beszélt hozzá.

- Hola (szia)! – mondta a férfi, ennyit még én is értettem, de a beszélgetés további menetét már kevésbé, és elég frusztráló volt ott állni, és arra várni, hogy leendő feleségem engem is emberszámba vegyen végre. – Me alegro (én is örülök)!

- Oh, mi novio padre, modre, Facu mostrar el Robert Pattinson (ó apa, anya, Facu bemutatom a vőlegényemet Robert Pattinson). – A nevemet megértettem, és az is elégedettséggel szolgált, hogy már nem ölelik egymást.

Most én mentem oda, hogy a flancosan és túl jólöltözött, jóképű idegen vegye a lapot, és tudja, ez a nő már foglalt. Nem akartam megint egy hülye félreértés miatt elveszíteni. És nem is fogom. Szóval az összes színészetet, amit valaha tanultam, vagy rám ragadt az eddigi filmjeim során, most latba véve vigyorogtam rájuk. Viszonylag gyorsan lefutottuk az ismerkedést.

Annyira nem volt borzasztó, mint gondoltam. Az viszont feltűnt, hogy Kris szülei, akik egyébként elég szimpatikusak voltak, mennyire ajnározzák ez a Facundót. Idegesítő volt, de mint kiderült, ő is színész, ami esetleg alapot adhatott volna egy beszélgetésre, de olyan mértékben idegesített, ahogy bámulta Krist, hogy nem nagyon akaródzott beszélnem vele. Majdnem elröhögtem magam, amikor bemutatkozott. Megszámolni is sok lett volna azt a rengeteg nevet, amit felsorolt. Mint kiderült, Buenos Airesben él. Hála az égnek. Így nem gondoltam, hogy túl sokáig időzne itt, mert az egész beszélgetés alatt szemérmetlenül bámulta az én mennyasszonyomat, amit szívesen viszonoztam volna egy-két arcába beépített ökölnyommal. Csak szimplán a kedveskedésem jeleképp.

Nem tettem. Pedig a késztetés szinte bizsergette a tenyerem. Nem időzhettünk sokáig, és miután megbeszéltem a leendő apósommal, hogy rettentően sajnálom, hogy nem a hagyományos módón kértem meg a lánya kezét, és vele sem egyeztettem a lehetőségeket, lassan indulni készültünk. Biztosított róla, hogy szimpatikus vagyok neki, meg is hívott egy szivarestre, kártyapartival fűszerezve, ahol majd feltételezem, közli, hogy levágja az összes kilógó és becses szervemet, ha bántani merem a lányát. Nem akartam és megígértem, hogy ha lesz időm, és lehetőségem, akkor természetesen beiktatjuk a férfipartit.

Az anyósom viszont láthatóan Facundót szerette volna befutóként látni a lánya oldalán, nem pedig engem. Folyamatosan azzal traktálta Krist (aki szerencsére nem nagyon figyelt anyjára), hogy milyen jóképű ez a Facundo, és hogy milyen jó parti, meg hogy milyen jól áll neki a borosta, meg hasonlók. Nem sok hívja volt, hogy megmagyarázzam leendő anyósomnak, hogy nem vak a lánya, és ő is látja mindazt, amit felsorolt. Egy dolog viszont bosszantott. Kris véleményem szerint túl kedvesen mosolygott rá. Mint kiderült, régi ismerősök, és a meg nem jelent Cameron, aki Kris bátyja, a legjobb barátja ennek a ficsúrnak. Én olyan 32 körülinek saccoltam, így eléggé meglepett, amikor közölte, hogy hamarosan itt ünnepli meg a 39. szülinapját. Az szintúgy meglepett, hogy Kris röhögve közölte vele, hogy nem a 39. jön most, hanem a 22. Erre persze mind vihogni kezdtek, én meg néztem ki a fejemből, mikor szerelmem volt olyan kedves, és közölte, hogy Facu (ahogy ő becézgeti) az egyik leghalálosabb rákbetegségben szenvedett, de legyőzte, és azóta évente kétszer ünneplik a szülinapját, mert azt a napot, amikor végre az orvosok is egészségesnek nyilvánították, az a második szülinapja. Hurrá! Még egy kibaszott harcos, hős mítosz is körüllengi az ipsét. Nem mintha nem tartanám érdemnek, ha valaki küzd, főleg egy ronda betegséggel szemben, de akkor is, miért néz így a nőmre?!

Lassan indulni készültünk, és már majdnem az ajtóban álltunk, mikor a tapló félrehívta Krist, hogy váltsanak pár szót. Persze spanyolul, hogy még véletlenül se értsem. Abszolút hallótávolságon belül voltak, Kris igazából csak három lépésre távolodott el tőlem. Addig a szülei próbáltak szóval tartani, kevés sikerrel, mert bár nem értettem, amit beszélnek, egyfolytában őket néztem.

Facundo: – Me alegro de verte. Cómo está usted? (Örülök, hogy látlak. Hogy vagy?)

Kris: – Gracias muy bien y me alegro. (Köszönöm nagyon jól és én is örülök.) – Kris rám nézett és kacsintott is. Ugyan ezt csinálta a pióca is a kacsintást persze mellőzve. Méregetett egy darabig, majd tovább folytatták a beszélgetést.

Facundo: – Él es quien yo creo? (Ő az, akire gondolok?)

Kris: – Sí. (Igen.)

Facundo: – Y esto es una cosa seria? (És, komoly?)

Kris: – Creo que sí… Es muy grave. (Azt hiszem, igen... nagyon komoly.) – Kris felkuncogott. Rohadt idegesítő volt, hogy nem tudtam, mi olyan poénos a fickó fancsali képén.

Facundo: – Lo amas? (Szereted?) – A fickó szeme összeszűkült, és gyanúsan méregette szerelmemet.

Kris: – Más que nada. (Mindennél jobban)

Facundo: – Por eso he venido aquí en vano. (Ezek szerint hiába jöttem ide.)

Kris: - Por favor, no empieces otra vez! (Ne kezdd megint, kérlek!) Kris már nem nézett a pasira. Lehajtotta a fejét. Úgy tűnt mintha zavarban lenne.

Facundo: – Nunca voy a renunciar a la esperanza, Kris. (Én soha nem adom fel a reményt, Kris.) - Egymásra néztek, és egy percig csak nézték egymást. Kris kicsit dühösen, a pasi áhítattal.

Kris: Dónde está María? (Hol van Mariá?)

Facundo: – Nos separamos. (Elváltunk.)

Kris: – Oh, lo siento! (Ó, sajnálom!)

Itt lett elegem a beszélgetésből. Egyrészt, mert nem tudtam, miről folyik, de gyanítom, a pasi be akarja fűzni szerelmemet, hogy engem dobva őt részesítse kegyeiben. De már így is eleget beszélgettek véleményem szerint, így megköszörültem a torkom, így mind a ketten rám néztek.

Facundo: – Nos veremos pronto. (Hamarosan találkozunk.) – Ezután megfogta szerelmem kezét, ahogy a régi filmekben a hölgyekét az igazi gavallérok, és miközben szorította, megpuszilta két oldalt az arcát. Lassan, szerintem túl lassan… Kris pedig borzasztó zavarba jött, ezt le sem tagadhatta, mert az arca egy másodperc alatt le pirospozsgás.

Az anyja elégedetten sóhajtott mellettem, én meg kis híján megőrültem. Aztán a kezét csókolta lehunyt szemmel. Túl sok szenvedélyt vitt ebbe a három pusziba, inkább tűnt, előjátéknak szánja, mint búcsúnak. Végül Kris húzta ki a kezét a pasiéból. Még adott két puszit a szüleinek is. én kezet fogtam az apjával. és én is megpusziltam az anyját. Facundo tekintetét is kerülve. nemhogy a jobbját. simán kiléptem.

Kris megfogta a kezem, és már a kocsitól szólt vissza egy Holát. Az autóban nem nagyon beszéltünk. Azon gondolkodtam, hogy hogyan ne csináljak magamból félkegyelmű hülyét. Nem beszéltünk a szüleinek a paszulykáról sem… Kris nem hozta szóba, én meg nem erőltettem. Előbb-utóbb úgyis meg fogják tudni, szóval nem féltem ezügyben. Azt viszont nem tudtam, hogy hogyan is kezdjek bele a Facundo-féle ügybe. Nem is igazán vagy itt ügy. Szimplán rá van cuppanva Krisre, ezt a hülye is láthatja, azt kell kiderítenem, hogy Krisnek mennyire jön be az ipse. Mégpedig úgy, hogy közben ne bántsam meg. A legjobb, ha nyíltam rákérdezek.

- Féltenem kellene azt, ami köztünk van, emiatt a Facundo miatt? –néztem rá gyötrődve. A lehetséges válasz, amire vártam, magában hordozta azt is, hogy esetleg rávágja, hogy igen, féltsem csak a kapcsolatunkat, vagy azt, hogy mivel őt már régebb óta ismeri, mint engem, így neki van több esélye.

Egy hangyányi vagy inkább babnyi esélyem volt csupán, hogy amíg a válaszra várok, ne akarjak öngyilkos lenni, az pedig a csöpp paszuly volt, aki ott fejlődött Kris pocakjában. Úgy éreztem, hogy ez az egy, ami mellettem szóló érv. Mert ez a pasi sajnos minden tekintetben jobb volt nálam. Persze abban biztos voltam, hogy soha senki nem fogja őt olyan őrült elánnal szeretni, mint én, de kérdés, hogy ő erről mit gondol, mert hiába próbálom bizonyítgatni neki a szerelemem, ha egyszer talán ez a nyálgép kell neki… Csak a remény maradt.

Éreztem. ahogy várat a válasszal, hogy sápadni kezdek. Aztán, mint aki tudja, hogy a kínok kínját élem meg, és gyógyítani akar, egyszer csak puha tenyerét az arcomra tette. Behunyt szemmel csókoltam a tenyerébe. Úgy vártam, hogy végre ne hagyjon szenvedni. Megszólalt, és ezzel megmentett.

- Soha senki nem tud már közénk állni. Sem Facu, sem az Atya Úr Isten. Úgyhogy nem kell féltened a kapcsolatunkat. Engem nem érdekel más férfi. – Ránéztem. Mosolygott, és olyan fájdalmasan gyönyörű volt, hogy a szívem szakadt bele már csak a látványába is.

- Köszönöm! – súgtam neki, és mivel már időtlen idők óta nem érezhettem édes ajkait, most pótoltam, kielégítve ezzel az eddigi kínokat, amit nélkülöznöm kellett belőle. Belenyögött a csókba, és kicsit eltolt. A fülemhez hajolva súgta könyörgőn, hogy ne kísértsem, mert megőrül a vágytól.

Leírhatatlan volt az örömöm, így bizonyításképp megfogtam a kezét, és keményen álló és fájón lüktető szervemhez szorítottam, hogy érezze, én mennyire kész vagyok egyetlen csókjától. Tay vagy hallotta, vagy látta, hogy ha nem siet, akkor itt fogunk egymásnak esni, mert az autó alattunk nagyobb sebességgel haladt tovább Kris lakása felé. Az órára pillantva kicsit lelombozódtam, mert már alig volt két óránk, hogy odaérjünk Oprah-hoz, pedig én sokkal, de sokkal jobb elfoglaltsággal szerettem volna elütni az időnket, mintsem egy idióta közszerepléssel. De ha nagyon ügyesek vagyunk (márpedig én úgy gondoltam, hogy ez így van), akkor egy picit azért csillapítani tudjuk a szenvedésünket.

Kis idő elteltével már ott is álltunk Kris háza előtt. Imádtam a tudatot, hogy hamarosan enyhülni fog a kín, ami átjárta a testem. Alig vártam, hogy sikítva a jusson a csúcsra az én közbenjárásommal. Valami furcsa volt, amikor kiléptünk az autóból, de nem tudtam, hogy mi lehet az. Mikor szerelmem Tayhoz fordult.

- Te tudod, hogy hová tűnt az a rengeteg virág? – kérdezte a mosolygó testőrt.

- Kate intézkedett – mondta büszkén.

- De miért? – Úgy tűnt, egy percre mérges lett, amiért eltűntek a virágai. Én csak mosolyogtam, ha kívánná, akkor minden nap idevarázsolnám neki a liliomtengert.

- Mielőtt feljelentik a hősszerelmest szemetelésért – kacsintott rá Tay. Kirs meg az orra alatt dörmögött, hogy még hogy szemetelés… - De ne aggódj – mondta tovább Tay. – A kertbe rakták át az életben maradt darabokat. Szóval most ott vannak azok, amik túlélték a rajongók és riporterek lábnyomát.

Kris kicsit nyugodtabban tűnt, még mosolygott is egyet Tayre, és csak azért nem öltem meg a testőrömet, mert nem azzal a csillogó szempárral és gyönyört okozó fehérfog-csillogtató mosollyal ajándékozta meg, mint amivel engem szokott. Ahogy ezt magamban végiggondoltam, egy hang a fejemben azt kezdte súgni, hogy „ember te beteg vagy”. A kis angyal, aki ezt súgta, azt is mondta, hogy nem kell féltékenynek lennem, meg hogyha meg akarna csalni, vagy nem lennék elég jó neki, akkor biztos közölné, vagy valahogyan a tudtomra adná.

Folyamatosan dumált a kis idegesítő angyalka. Már alig vártam, hogy jöjjön már a kisördög, akinek a másik vállamon kellene ülnie, és üsse le ezt a tudálékos, okoskodó lidércnyomást.

Mire a házba értünk, valószínű, hogy lecsapta az ördög az angyalt, mert elkussolt, gondolatban pacsiztam vele egyet. Ez totál őrület, úgy tűnik, tényleg kezd ez a féltékenység-dolog az agyamra menni. Mégis vigyorogva néztem, Kris hogyan köszönti az ebeket. Meg sem lepődtem, hogy Oz előttem pattog, hogy guggoljak le hozzá. Már kezdtem úgy érezni, hogy haza jövök, és ez nagyon kellemes érzéseket keltett bennem.

Miután a virgonc kutyus kellőképpen körbenyaldosott, helyet cserélt Jackkel, aki odajött hozzám, leült elém, és tűnődve nézett rám. Valahogy mintha az üzente volna a szemeivel, hogy simogass meg, aztán már itt sem vagyok. És így is történt; köszöntöttem őt egy buksisimivel, és már ment is vissza Krishez. Lily szemmel láthatóan figyelembe sem vett engem, Krist üdvözölte és magasról tett rá, hogy én itt vagyok. Közelített felé, végül is, ha Jack megbékélt velem, akkor vele sem lesz nehéz dolgom. De ahogy egy lépés távolságba értem tőle, hangos morgással „közölte”, hogy ha nem akarok fél kézzel élni tovább, akkor húzzak a picsába. Jobbnak láttam hallgatni rá. Kris mosolygott, rám meg a frászt hozta a gyönyörű dobermann.

- Ő kicsit önfejű. Ne is foglalkozz vele, megbarátkozik majd veled – súgta Kris már a hátamhoz állva, miközben átölelt. Így viszont nem tudtam viszonozni a kedvességét, és kibontakoztam az ölelésből, hogy szemből én is átkarolva tudjam megcsókolni.

Szinte azonnal válaszolt nyelvem felkérésére. Miközben érzéki tangót járt az ajkunk, a kezem önálló éltre kelve simogatta őt mindenütt, ahol csak lehet. Már éppen ott tartottam, hogy fölemelve az emeletre viszem, hogy a kutyák ne nézzék végig, és ezáltal ne zavarjanak meg szerelmi légyottunkat, mikor szerelmem a mellkasomra tette a kezét, és enyhén, de határozottan eltolt magától. Nem értettem, mi lehet a baj, és ezzel egyidőben meg is ijedtem, hogy mi lehet a probléma. Mosolyogva nézett rám, bár az ő szemében is szenvedély csillogott. Nem értettem.

- Szeretnék mutatni neked valamit. Egy perc és jövök. – Azzal fölrohant az emeletre.

Hát ennyit arról, hogy majd csillapítjuk a szenvedélyt egy röpke időre. Úgy tűnik, már csak az éjjel kecsegtet gyönyörrel… Már alig vártam, de feltétlen kíváncsi is voltam arra, hogy mit akar nekem mutatni. Tulajdonképpen mindenre kíváncsi vagyok, ami vele kapcsolatos.

Leültem a kanapéra, és csak most esett le, hogy ebédelni persze elfelejtettünk, bár a rögtönzött péksüti az inkább számított ebédnek, mint reggelinek; most hogy nem volt mellettem az én szépséges szirénem, mardosni kezdett az éhség. Már vettem is telefonomat, hogy rendeljek egy pizzát, de mivel egy telefonszámot sem tudtam, így Tayt hívtam, és kértem meg rá, hogy rendeljen nekünk egyet.

Ahogy leraktam a telefont, már jött is szerelmem a rejtélyes dobozzal a kezében, ami láthatóan nagyon nehéz volt. Így odarohantam, hogy elvegyem tőle, nehogy valami baja essen neki, vagy a paszulynak. Azt mondta, rakjam csak a díványra. Megtettem. Leült az egyik felére, és intett, hogy én üljek a másikra. Ezt is késséggel teljesítettem, és bár így túl messzire került tőlem, engedelmeskedtem óhajának. Nagyot sóhajtott, majd mélyen a szemembe nézett.

- Nem tudom, hogy miért vagy ilyen féltékeny – megforgatta a szemét –, igazából szerintem pont fordítva kellene lennie. Tekintve, hogy ki vagy te és ki én. – Közbe akartam szólni, de nem engedte. – Én két éve álmodom rólad. Mindennap, és minden percben te voltál a gondolatom. Amolyan bálványféle… – Megbabonázva hallgattam a szavait. – Fogalmad sincs, mit jelentesz te nekem, és remélem, nem fogsz dilinyósnak nézni, de úgy érezem, meg kell mutassam, hogy mivel foglalkoztam addig a napig, amikor találkoztunk, és te behívtál a könyvtárba.

Felemelte a doboz tetejét, és én tátott szájjal néztem a rengeteg újsággal és különböző ereklyékkel tarkított tartalmát. Egy füzet volt legfelül. Ránéztem, hogy elvehetem-e, mire ő bólintott.

Kinyitottam és az első lapon, gyönyörű betűkkel volt beleírva, hogy Robertnek. A szívem a torkomban dobogott, ahogy az első verset elkezdtem olvasni…