Novella

Kedves mindenki :)


Ha lenne címe akkor valami olyasmit adtam volna neki, hogy :
Pirkadat 
hiszen a sötétség után mindig jön a hajnal és vele együtt a világosság is 


Hát íme egy novella vagy mi a manó nem is mondanám novellának csak eszembe jutott egy szitu és ez jött ki belőle amolyan Part 1. féle mert lesz egy második befejező része is akkor lesz kerek ez a történet féle izé :/
Remélem tetszeni fog és azt is hogy kedden legkésőbb tudom hozni a frisset is 
Na jó kellemes olvasást és legyetek rosssszak :)
csók nektek 
Andi


Végül mégis le lett bétázva amiért hatalmas hála neked drága angyal   <3 <3 <3

Még egyszer visszanéztem a tranzit bejáratából. Talán a szívem még épen maradt piciny része reménykedett abban, hogy meglát egy gyönyörű barna hajat, és a hozzá tartozó kék szemet. Vagy csak már olyan mélyre zuhantam a mazochizmusba, hogy így gyötörtem magam. Tudtam, hogy nem fog kijönni. Tudtam, és mégis reménykedtem. Hogy egy utolsó búcsúcsókkal enged ki a kezei közül. Hogy ennyit értem neki, hogy tekintettel lesz arra, mennyire imádom, és hogy megöl azzal, hogy nem köszön el.

De nem. Még ennyit sem érdemlek. Lehajtott fejjel vettem tudomásul, hogy hol is az én helyem ebben az egész szerelemi háromszögben. Mandy és Tom egy pár, és én vagyok a kolonc, a gaz áruló, aki szemet vetett a legjobb barátja nőjére. És ha ez még nem lenne elég, bele is szeretett és le is feküdt vele. A jó barát mintapéldánya pont az én ellentétem. Hogyan árulhattam el a barátomat? És ami a legfájóbb, tisztában voltam azzal, ha Mandy azt mondja, engem akar, akkor bármi áron, akár Tomon átlépve is, de véghezviszem a tervem. Az pedig arról szólt, hogy Tomot kiiktatva álmaim nőjével élem tovább az életemet.

A kiiktatás pontos részletébe nem mentem bele, mert már attól kínzott a lelkem, hogy szemet vetettem a tiltott gyümölcsre. A bűnös szerelem, ami felé vonzott és aztán az az éj, amin beteljesedett, az érzelmeim hulláma szó szerint kicsinálta volna az én gyerekkori barátomat. És ezt nem akartam. Övé volt először, hiszen már fél éve együtt életek, mikor visszaköltöztem Londonba, hogy az otthon töltött három hónapot végigszenvedjem. Meglátni és megszeretni. Valami ehhez fogható érzés uralkodott el rajtam.

Gyűlöltem magam érte. Nagyon. Mégsem tehettem semmit, megszereztem őt egyetlen éjszakára, és most a lelkem pokolban fortyogó szenvedésével fülemet-farkamat behúzva oldalgok el. Illetve a menekülök a helyes megfogalmazás, mert azon a mindent eldöntő reggelen, mikor kimondta, hogy nem én kellek neki, megpecsételte a sorsomat. Örök szenvedés, és soha be nem gyógyult szívfájdalom. Ez jutott nekem. Mégis, valahol a szívem egy szilánkjában éreztem, hogy megérdemlem a sorsom. Ez jár az árulóknak.

Észre sem vettem, hogy már a repülőgépben, azon belül is a helyem felé lépkedek. Nem szerettem az első osztályon utazni. Túl giccsesnek tartottam, és jobban szerettem elvegyülni a pórnép között. Elvégre én is csak egy vagyok közülük, de nem volt szerencsém. Ez a gép indult a leghamarabb, és már csak ide volt jegy. Mindegy volt, csak dohányozni tudjak, és velem legyen a laptopom. Ha dolgozom, akkor lehet, hogy kevésbé jár az agyam olyan irányba, ami úgysem segítene a felejtésben.

A stewardess vigyorogva, és elég bárgyú stílussal vezetett a helyemre. Még tíz perc, és indul a gép. Megkért, hogy a felszállásig ne gyújtsak rá, és a laptopot se használjam. Nem örültem neki, de rábólintottam. Leghátul ültem, arra várva, hogy magam mögött hagyjam a poklot. Éppen hátradőltem a kényelmes ülésben, és egy pillanatig örültem, hogy mégsem a turista osztályon ülök. Egy pillanatig jó volt visszaszállni a tegnapi éjszaka szépségibe. Csukott szemhéjam mögött egy csodás test, és a hozzá tartozó arc nézett rám. Gyönyörért rimánkodva. Igaz, nem olyan volt, mint amit megálmodtam, de ezt könnyűszerrel meg tudtam magamnak magyarázni. Ő szexre vágyott, én szerelemre. Csak egy eszköz voltam a kezében, akivel eljátszadozhat, és ennyi.

Nagyot sóhajtva és a lelkemet satuba zárva gondoltam úgy, hogy többé már nem is kínzom magam, és mindent elkövetek, hogy még eszembe se jusson. Az agyam tudta, hogy mi ő, de mégsem tudtam azt mondani róla. Ahhoz túlságosan szerettem.

A gondolataimból hirtelen feléledve elkezdtem érzékelni, hogy gurulunk a kifutón. Magamban még egyszer elmotyogtam egy isten hozzádot Mandynek, és végül kinyitottam a szemem.

Ott állt előttem egy lány. Éppen narancsot majszolt, és aranyosan mosolygott.

- Itt ülök veled szemben – mondta kedvesen, de annyira nem volt kedvem beszélgetni, sem élni, hogy csak bólintani tudtam. Meghúzta a vállát, és szemmel láthatóan hülyének, vagy némának nézett. Magában tovább vigyorgott.

Nem akartam vele foglalkozni, de valahogy vonzotta a szemem. Főleg a viselkedése. Első osztályon nem túl gyakori jelenség, hogy simán lerúgja magáról egy ember a cipőjét, és mit sem törődve a környezetével tovább majszolgassa a narancsot, miközben felhúzza a lábát. Kicsordult a gyümölcs leve, és végigfolyt az arcán, míg egy csinos kis foltot hagyott a pólóján.

Elmosolyodtam, ahogy szitkozódva elővett egy zsebkendőt és próbálta felitatni a nedvességet. Persze sikertelenül. Végül megjelent mellette a légi kísérő kiscsaj, és megkérte, hogy ha lehet, halkabban beszéljen, mert zavarja a többieket. A narancsos lány meg hatalmas szemeket meresztett az ellenszenves stewardessre, és rámosolygott. Olyan igazi boszorkányosan. Az ember tudta, hogy ebből most semmi jó nem fog származni. Így is lett. Miközben tettetett kedvességgel feltérdelt a bársonyülésen, hangosan elkezdett beszélni, nekem meg egyből feltűnt a formás feneke. Izgatóan pucsított, és ha nem szenvedtem volna olyan nagyon a reménytelen szerelemtől, még az is lehet, hogy megkívánom, de most kisebb gondom is nagyobb volt lettől.

- Mindenkitől elnézést kérek, akit megzavartam az elmúlt 10 másodpercben. Ígérem, továbbra is így fogok viselkedni. Szóval, akit zavar, az dugja be a fülét, és aludjon egy kicsit. Ugyanis a hölgynek köszönhetően Bora-Boráig be sem fog állni a szám. – Az állam leesett. Milyen pimasz ez a kiscsaj. Jól móresre kellene tanítani… – Most pedig, ha megbocsájtanak, akkor bekötöm az övem, mielőtt még lilább lesz a kisasszony feje. – Úgy tűnt, ez hatott, mert az említett lila fejű csaj tényleg elkotródott. Valami olyasmit sugdosott, hogy „lehet látni, hogy proli”. Ez a kis idegesítő, pattogó, narancsot falatozó csajszi persze meghallotta.

- Az apámnak több pénze van, mint ennek az egész légitársaságnak, úgyhogy tudd, kit prolizol le, liba! – Ezzel visszaült és rám kacsintott. Közelebb hajolt hozzám, és magam sem tudom, miért, de én is odahajoltam hozzá, mert minden kétséget kizáróan súgni akart valamit. – Az apám igazából szakács, úgyhogy még jóindulatból sem mondanám gazdagnak. – Azzal elkezdett nevetni, mert a gépen ülők és szolgálók egyaránt minden bizonnyal azt gondolták róla, hogy egy elkényeztetett milédivel van dolguk. Ehelyett tényleg egy proli lány, aki az idegeikre megy. Visszaült a fotelbe, és bekapcsolta az övét, de az evést nem hagyta félbe.

Megmosolyogtatott ez a lány. És furcsán jó kedvem támadt a jelenlététől. Pedig három hónapja, mióta megláttam Mandyt, nem igazán tudtam min mosolyogni. Most mégis jókedvem volt.

Már a levegőben voltunk, mikor abba hagyta annak az egy narancsnak a kivégzést. Hogy miért rágódott eddig rajta, azt csak elképzelni tudom. Hogy mindenkit idegesítsen körülöttünk. Engem viszont nem zavart. Sőt, kifejezetten tetszett.

Ahogy befejezte a falatozást, már nyúlt is a táskájába és kivett egy doboz cigit. Kedvesen megkínált vele, de nem fogadtam el.

- Kösz, de maradok az enyémnél – mondtam neki. Meghúzta a vállát, és már kattant is az öngyújtója. Hatalmasat szippantott a cigibe, és utána karikákat fújt ki a füstből. Éppen arra jött a már említett légikísérő, erre a kiscsaj persze hozta a formáját.

- Bánhatod, hogy nem kértél, isteni ez az anyag. – A karót nyelt csaj meg felháborodva menekült el mellőlünk. Pedig most akartam kaját rendelni. Hát, ez nem jött össze, így én is inkább rágyújtottam. A szemben lévő csaj viszont jóízűt nevetett. Engem is megmosolyogtatott ismét.

- Na, akkor mesélj, miért vagy ilyen búval baszott? – Néztem rá nagy szemekkel, és nem értettem. Meg persze zavarba is hozott. Miért mondanék én neki bármit is? És honnan veszi, hogy szomorú vagyok? Búval baszott, ahogy ő fogalmazott. Összezavarodtam. – Na jó, akkor kezdem én, hátha meghozza a kedved ez a tízórás repülőút. –

Jézusom tíz órát kell utaznom ezzel a kis fruskával? Hát, érdekes nap elé nézünk…

- Na szóval, én most vesztem össze a pasimmal. Egy hülye fasz volt, viszont rohadt jó volt az ágyban, szóval húztam vele hat hónapig. Aztán mikor rajtakaptam egy szőkével, amint éppen a farkán ül, ott betelt a pohár. – Elgondolkodott, én meg levegőt próbáltam venni. Ki ez a liba, hogy csak így megosztja velem a legintimebb dolgait is? Az tuti, hogy nincs ki egy-két kerék az agyában. De persze a gondolkodás után folytatta. – Tök jó cicije volt annak a szőkének. Most, hogy így belegondolok, nem csoda, hogy azt a csajt akarta dugni. A helyében én sem csinálnék mást. – Egyik döbbentet jött a másik után. Ez totál hülye nő, az tuti. Vagy biszex, de semmiképp sem normális. – Meg különben is, azt mondta, hogy a kocsiban jobban mutatnak a szőkék. – Felvihogott. – Az idióta persze nem tudta, hogy alapban és is szőkének születtem, csak tovább fejlődve befestettem a hajam.

- Mondták már neked, hogy nem vagy százas? – kérdeztem csak úgy mellékesen.

- Aha, egy páran. – Tovább vigyorgott, szemmel láthatóan tetszett neki, hogy dilisnek neveztem.

- És nem zavar? – Folyamatosan megdöbbentett a viselkedésével.

- Nem igazán érdekel senki véleménye. A saját utamat járom, és azt csinálok, ami jólesik. Ti, angolok, is kipróbálhatnátok, milyen érzés, mikor kihúzzák a seggetekből a karót. – Ezen röhögtem fel először hangosan.

Igaza volt. Tényleg, az átlagra ez volt a legjellemzőbb. Ha tudná, hogy alig pár hónappal ezelőtt még én sem voltam ilyen… Sőt, ha visszagondolok (mintha ezer éve történt volna), én is hasonló típusú őrült voltam. A haveri társaság legőrültebbje. És én is magasról szartam mindenre, főleg mindenki véleményére.

- Jelentem, kislány, az én seggemben nincs semmi, és főleg nem karó. – Tetszett neki, hogy végre van hangom. És annyira jó volt látni, hogy valaki tényleg mosolyog, igazi boldogsággal. Nem pedig a megjátszós bájolgással. A szeme is szikrázott, miközben pacsira emelete a kezét. Beleütöttem.

- Na jó, akkor eljött az idő, hogy bemutatkozzam. Kristen Stewart, de szólíts Krisnek. – Fura neve volt, de tetszett. Illet hozzá.

- Robert Pattinson, de szólíts csak Robnak – mosolyogtam rá.

- Oké, Rob, na akkor elmondod, miért vagy ilyen búval baszott? – Megint kezdi, most komolyan, mit csináljak ezzel az idegesítő kis fruskával?

- Nem.

- Hogy te milyen egy ellenséges angol pasi vagy – röhögött megint rám. – Meg rohadt ismerős is. Lehet, hogy már láttalak valahol?

- Nem hiszem. – hazudtam szemérmetlenül.

- De, biztos, hogy már láttalak. Csak nem jut eszembe, hogy hol. – Rákacsintottam, magam sem tudom miért. Tetszett, hogy nem tud hová tenni. Jó volt, hogy egy kicsit én lehet én, nem pedig egy depis vámpír. Bár a depis jelző az rám is igaz ,csak nekem okom is volt, hogy az legyek. Bár ez az utóbbi pár percben nem érződött annyira, mint a múlt éjszaka óta. És úgy egyébként, mióta megláttam Kristent. De jó hatással volt rám ez a csaj, mert egy-két percre még el is felejtettem, hogy szenvedek a mindent elsöprő szerelemtől.

Kris láthatóan töprengett, hogy honnan is ismerhet, még közelebb is hajolt, hogy jobban szemügyre vegyen, én is közelítettem felé. Már csak centik választottak el tőle, mikor hatalmas lufit fújt a rágójából, ami, miután hozzám ragadt, kipukkant. De így én is rágós lettem. Olyan harsány hahotázásba kezdett, hogy a balra előttünk ülő férfi majdnem felugrott. A szemét egy „kuss legyen” feliratú kendő fedte. Csodálkozva lesett ki alóla, és csöppet sem barátságosan nézett felék. Én sem bírtam csendben maradni. Vele együtt nevettem.

Fintorogva próbáltam leszedni magamról a rágót, de már enyhén borostás voltam, így elég nehezen ment.

- Várj, te szomorkás legényke, majd én segítek. – Felállt és odalépett elém. Jó illata volt, nagyon, de az érintése jobban letaglózott. Puha ujjaival ugyanis azon igyekezett, hogy megszabadítson a rágócafatoktól. Így végül fölém keveredett. Én meg csak néztem, ahogy szakszerűen szedegeti rólam, mindenféle gátlás nélkül. – Jó szagú a hajad, kócos… – közölte csak úgy, mellékesen. Én meg azt sem tudtam, hogy hogyan kell lélegezni, annyira jól esett, ahogy babrált rajtam.

Megköszörültem a torkom, úgy mondtam rekedten egy köszönömöt. Nem tudtam, hogy mit lehetne erre mondani. Jó szagú a hajam. Soha nem mondott még senki ilyet nekem. Végül ő is rám nézett, és csak nézett, és nézett a szemembe. Mintha a lelkemig látott volna, mert a vidám szeme egy pillanat alatt változott szomorkássá. Úgy tűnt, befejezte a rágótalanításomat, mert most már csak a tenyere pihent az arcomon. Meleg volt, jó illatú, és olyan szívesen belefektettem volna a fejem, vagy még inkább átöleltem volna, hogy vigaszt találjak nála… De nem tettem.

Tovább néztem a gyönyörű szemeit és végül egy elég gyatra mosolyt erőltettem az arcomra. És ekkor letaglózott. Simán megcsókolt. Illetve csak egy puszit adott a számra, de akkor is. Mintha villám csapott volna belém. Vagy a föld kifordult volna önmagából. Valami elemi erő követelte a folytatást bennem, de nem cselekedtem. Lehet, hogy még a szívem is megállt dobogni. És ami a legfurcsább, érzem a szívem, érzem, hogy ott van és érzem, hogy a kihagyás után felpörgetve szinte vágtázott tovább. Azon csodálkoztam, hogy még nem hallotta meg.

Elpirult. Még egy sokk. Ez tetszik nekem, nagyon, és a szilánkosnak hitt mellkasomban dobogó, mit dobogó, repülő szervem örvendezve élénkült fel. Csodálatossá varázsolta a pillanatot, csak úgy, mint ezt az angyalt. Mi volt ez?!

- Bocsi a pusziért, szépfiú, de muszáj volt. – Ennyi, semmi több magyarázat, csak egy muszáj volt. Semmi miért érzett késztetést, vagy egyáltalán minek kellet.

- Miért volt muszáj? – Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá.

- Mert idegesített, hogy szomorú vagy egy idióta liba miatt, aki minden bizonnyal kidobott. – Hatalmasra tágult szemekkel meredtem rá, lehet, hogy még az állam is leesett, de… honnan tudja ezt az egészet? – Meg sem érdemli, hogy szenvedj miatta, ha olyan hülye volt, hogy dobott egy ilyen jó pasit. – Rám kacsintott megint, és elmosolyodott. Annyira jól estek a szavai, még ha tudtam, hogy nem is igaz, akkor is jó volt hallani.

- Nem az ő hibája – védtem meg egyből.

-Áhá, szóval tényleg nő miatt vagy ilyen.

Átvágott. Simán beugrottam neki, és most vigyorogva élvezi, hogy nyert a mi lehet a bajom című idióta kis csatájában. De minden kétséget kizáróan nagyon jól csinálta. Hogy tudtam így beugrani a trükkjeinek? A fejemet csóválva mosolyogtam vissza rá. Képtelenség volt nem így cselekedni. Mintha egy humorzsákot rejtettek volna el benne, vagy valahogy az egész lénye annyira fesztelen és kedves volt, hogy ezt váltotta ki belőlem.

- Félelmetes egy nőszemély vagy te – mondtam neki mindenféle komolyságot mellőzve.

- Tudom, és köszi, ez az egyik csáberőm. – Aztán mintegy varázsütésre megint megváltozott. Nem nagyon bírtam követni a tempóját. – Éhes vagyok! Ezen a vacak gépen még kaját sem hoznak? – mondta fennhangon. A háta mögül meg láttam a légi kísérő csajt, hogy mennyire ellenségesen méregeti Kris székét. Ő ugyanis totál elveszett az ülésben. Nem nagyon látszott ki semmije, úgy összekuporodott.

Nem tudom, miért, de dühített, hogy így néz rá az a picsa. Nem akartam, hogy akárcsak még rosszat is gondoljanak róla. És mivel föltámadt a védelmezési ösztönöm, úgy gondoltam, hogy megleckéztetem a csajt, és pár pillanattal később, mint ahogy Kris reklamált a kiszolgálásért, már oda is intettem magamhoz. Akár egy pincért. A legjobb tudomásom szerint nem nagyon szeretik, ha így bánnak velük. Nem baj, hadd szokja, gondoltam gonoszan.

- Mit parancsol, Mr. Pattinson? – kérdezte nyájasan.

- Kérem, hozzon a barátomnak valami rettentő finom ételt, és ha lehet, akkor nagyon gyorsan. Nem tűröm a lassú kiszolgálást. És nagyon remélem, hogy ezt a minimális feladatot el tudja látni rendesen. – Totál bedobtam mindent a seggfej nézéstől a pökhendi testtartásig, az összes olyan rám ragadt giccses dolgot, amit a felső tízezer között tanultam.

Bevált. A csaj először döbbenten, majd bárgyú, megnyúlt képpel nézett rám. Elsuttogott egy azonnalt, és már ott sem volt. Nem lepett volna meg, ha sírva fakad, olyan lekezelően beszéltem hozzá. Krisre néztem, aki viszont elismerően méregetett, és felvette a bölcs sámán álarcát, mert bólogatva, komoly arcot vágva szólalt meg.

- Büszke vagyok rád, Mr. Pattinson. Ez a csaj nem fogja egyhamar kiheverni, hogy így lealáztad.

- Köszönöm, én is büszke vagyok magamra. Már idegesített, szóval kicsit legalább visszább vesz az arcából. – Kris hálásan nézett rám, és míg vártuk, hogy hozzanak neki valamit enni, tovább fürkészett.

Egy idő után kicsit már idegesített, vagy az jobb szó, hogy zavarba hozott. Jobban szerettem, ha nem ilyen nyilvánvalóan bámulnak.

- Mi van?

- Nézlek – közölte csak úgy mindenféle magyarázat nélkül.

- Tudom, azért kérdem, mi van?

- Semmi. Tök jó pasi vagy, és nem értem, miért dobott az a hülye picsa. – Olyan laza volt, ahogy bevallotta, hogy tetszem neki, és olyan fájdalmas húrokat pengetett, hogy valahogy el kellett terelnem a beszélgetés ezen részét egy olyanra, ami kevésbé gyötrő.

- Szóval, tetszem neked? – kérdeztem kajánul.

- Persze, hogy tetszel, most mondtam, hogy helyes pasinak tartalak. – Még el is pirult, ami persze egyáltalán nem illett a már kialakult képbe, amit róla alkottam.

- Te is tetszel nekem – hazudtam neki. Kicsit több volt ez szimpla tetszésnél. Ahogy érintett, az… nem tudom, mi volt, de erős és vágyódással teli.

- Azt hittem, ahogy néztelek, hogy éppen most törték össze a szíved, és nem tűnsz amolyan repülőn ismerkedős pasinak – húzta össze a szemét –, de ha van kedved egy kellemes dugáshoz, bemehetünk a mosdóba. – Elröhögte magát, és gondoltam, akkor most jött el az idő, hogy visszatérjen a régi énem.

- Most, vagy előbb enni akarsz?

És igen!!! Az arcára döbbenet ült. Én meg fejben pacsiztam egyet magammal. Egy percig köpni-nyelni sem tudott. Alig bírtam visszatartani a kikívánkozó röhögő rohamomat. Most megvagy, kislány. Na, erre mit fogsz felelni? Már éppen úgy gondoltam, hogy én nyertem a mi érdekes kis csatánkban, mikor olyat mondott, amiről az arcomra fagyott a még ki sem jött vigyor.

- Tőlem mehetnénk most is, de rohadt éhes vagyok, és nem mellesleg még mindig bűzlesz a női parfümtől. Szóval előbb le kellene tusolnod, tudod nem túl bizalomgerjesztő egy pasi, aki most mászott ki egy nő ágyából, és ki tudja, mit hová dugott. – Alig ismerem pár perce, talán negyed órája és úgy érzem, mintha mindent tudna rólam.

A hirtelen jött jókedvem el is párolgott, mintha soha nem is lett volna. Még a fejem is lehajtottam, és azt sem tudtam, hogy hová bújjak szégyenemben, hogy ilyen könnyen átlát rajtam. Egyszer csak érzékeltem, hogy felállt. Felkaptam a fejem, mert azt hittem, el akar menni, és ezt valamiért nagyon nem akartam. Szólni akartam, hogy maradjon, hogy ne beszéljen csacskaságot. De még levegőt is elfelejtettem venni, amikor érzékeltem, hogy azt a két lépés távolságot már meg is tette, és elém lépett.

Felnéztem rá, és ő a mellkasomhoz nyúlva tolt rajtam egyet, egyértelműsítve, hogy azt szeretné ha hátra dőlnék a fotelben. Megtettem. Azt hittem, hogy az ölembe ül szemben velem, de nem így történt. Szimplán a térdeimre ült. Kilométeres távolságot hagyva az ölemtől. Én úgy éreztem. Az arcomra tette a kezét, és nézett. A fejét oldalra biccentette, és volt benne valami végtelen szeretet valami bájjal, és valami szenvedéllyel fűszerezett empátia. És ahogy nézett, ez mind érte, illetve miatta érzett reakciónak hatott.

Gyönyörű ez a lány. Ez volt most, ami a legszembetűnőbb. Miért nem vettem észre már az első pillanatban? Olyan, mint egy hurrikán, ami végigsöpörve mindent elpusztít maga körül, engem mégis egyre jobban kiemel a pokolból. Már szinte a felszínen érzem magam. Szinte.

A csípőjére tettem a kezem, és meglepetten tudatosult bennem, hogy remegek, mint a nyárfalevél. Furcsa volt, mert általában határozottan nyúlok egy nőért. Akkor miért van ez most? Nem értettem, de most nem is érdekelt. A fölsője egyik oldalán csomót kötött az anyagból, és itt egy ujjammal éreztem a bőre bársonyát. Hideg lehetett a kezem, mert picit elhúzta magát.

Rámosolyogtam és ő viszonozta, ismét igazi mosollyal. Még mindig furcsa volt, hogy egy lány így is tud mosolyogni. Nemcsak az ajkaival, és nemcsak a szemével, hanem az egész lényével. Átragasztotta rám ezt a boldogságot, vagy mit. És olyan nagyon jó érzés volt. Szinte éreztem, hogy felmelegszem, háromhónapnyi hideg után átjár valami lávaszerű forróság. Olyan volt, mintha ezt látni is lehetne, olyan volt, mintha tényleg tüzet fogtam volna, és ahogy a tenyerét az arcomra fektette, már tudtam, őt is ez melegíti. Lángcsóvák pattogtak közöttünk, és mégis meghitten cirógattam már a pólója alatt a hátát. Beleremegett. Én is. Végtelenül lassan hajolt hozzám, olyan lassan, hogy szinte óráknak tűnt a pillanat.

Végig a szemembe nézett, és a puha érintésétől sem fosztott meg. Már nem tudtam kivárni azt a pici távolságot, és azt sem bírtam már, hogy olyan messze van tőlem. Azt akartam, hogy egy legyen velem azt, hogy az enyém legyen egy perce, vagy örökre, mindegy volt most. Magamhoz rántottam, az ajkát csak úgy, mint a testét. Egy hajszál sem fért volna el köztünk. Nem is akartam, mert belebódultam, szinte szédültem az érzéstől, ahogy az ajkaink összeértek. Csodás íze volt. Azonnal egymásra talált a nyelvünk, és érzéki táncot lejtett a szánkban. Egyre hevesebben csókoltam, és ő is szinte azonnal felfűtődött állapotba került.

Már nem gyengéden simogatta az arcom, inkább az összes ujját a hajamba túrta, hogy így húzzon a lehetetlennél is közelebb magához. Imádtam ízlelni őt, és ő, hogy tovább hevítsen a lehetetlennél, belenyögött a csókunkba.

Kevésen múlt, hogy nem kezdem el itt és most vetkőztetni. A mosdó lehet, hogy nincs is olyan messze, és nem is olyan rossz ötlet, de ekkor elszakította magát tőlem. Fáztam nélküle, és nagyon hiányzott, hogy folytassuk. Mégis reménykedtem benne, mert újból felé hajoltam, de ő elutasítóan elfordult, és le is szállt rólam. Végszóra megjelent a légikísérő csaj, is én meg azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Mármint tudom, hogy egy gépen, ami éppen Bora-Bora felé szárnyal, de a fejemben hol vagyok az volt a nagy rejtély.

Kris nem szólt egy szót sem, sőt, rám sem nézett, csak evett, mintha mi sem történt volna, és ahogy befejezte, rám sem bagózva kuporodott picivé, és elaludt. Már azon kezdtem agyalni, hogy lehet meg sem történt, és csak a perverz fantáziám csinálta velem. Addig néztem őt szótlanul, míg végül én is elszenderedtem.

Álmomban megismétlődött az a jelenet, amit talán csak képzeltem, de már nem volt semmilyen zavaró körülmény, egy szállodai szoba kényelmes francia ágyán tovább jutottunk, mint egy szenvedélyes csók, de mielőtt az álom egy végtelen dimenzióban repített volna, a stewardess rázta meg a vállam, hogy megérkeztünk a szigetre.

Álmosan néztem fel, és egyből a szemközti székre esett a pillantásom. Egy rajz pihent Kris helyén. Fölemeltem, és saját savanyú képemmel néztem farkasszemet. Gyönyörű rajz lett volna, ha nem én vagyok rajta. Kidolgozott és élethű. Ami viszont a tetszetős kép mellett lekötötte a figyelmem, az az alján volt.

„Ha öt nap múlva még mindig folytatni akarod, akkor itt megtalálsz…”

Egy szállodai cím és egy szobaszám volt rajta. Öt nap??? Szó sem lehet róla, hogy akár egy fél óránál tovább bírjam…

(folyt köv…)

20. fejezet

Szia kedves mindenki :)


Csak annyit akarok mondani, hogy van a fejibe egy furcsa párbeszéd. Ha  esetleg valaki nem tud spanyolul és nem megfelelő a fordítás akkor tudjátok, hogy azért van mert most így tudtam megoldani a ...... na mindegy majd kiderül mikor olvassátok. 
Valószínű, hogy lesz még ilyen de akkor másképp fogom megoldani. Majd írom, hogy hogyan. 
Mindenesetre egy kis bonyodalom már jöhet nem???? Csak hogy ne unatkozzatok miközben olvassátok. De legalább nincs függővég az is valami nem??? Na jó remélem azért tetszeni fog :S 
Ja és még egy mostanság lehet nem fogtok annyira szeretni mert imádok bonyodalmat írni és hát .......(ördögi kacaj) 
Jó olvasást és legyetek rossssssszak 
Andi
Ui.: Köszönöm drága Bétám imádlak <3

20. fejezet

Rob:

A gombóc a gyomromban csak nem akart összezsugorodni, inkább minden megtett perccel egyre jobban nőtt. Félő volt, hogy mire odaérünk, úgy fogok kinézni, mint aki egy jó nagy lufit nyelt le. Bár nem láttunk senkit, aki követne minket, a testőrgárda a biztonság kedvéért még mindig mögöttünk jött a másik autóval.

Krisszel a hátsó ülésen, egymás kezét szorítva nézegettük ismét az ultrahang felvételen a kis paszulykát. Igazából még nem tudtuk, hogy hogyan fogjuk elnevezni őt, és azt sem, hogy milyen nemű a kisember, így jobb név híján simán lepaszulyoztam. Kris nem bánta, sőt, mosolygott a fura becenéven. Még az indulás előtt bemondta a címet, ahol a szülei élnek, és már akkor bután néztem, hogy Tay miért füttyent egyet a hallatán, de most, hogy beértünk egy villákkal tarkított övezetbe, én is csak néztem.

Kris az arcomat figyelte, és mosolygott, mikor egy kapu előtt álló őrnek azt mondta, hogy a szüleihez jön. Az meg persze hajbókolva invitálta be a kocsiútra.

Még olyan öt percig autókáztunk egyenesen felfelé, mikor megláttam a házat. Nem is háznak mondtam volna, inkább egy palotának. Krisre néztem, aki bocsánatkérő szemekkel nézett rám, láthatóan az oroszlánketrec kategóriának számított ez a csilli-villi építmény. Még jobban elkezdtem parázni, és most már határozottan éreztem, hogy lufi formára puffadtam, mindezt pedig még tetézve egy hatalmas alma is éktelenkedett a torkomban. Mint valami elcseszett Hófehérke-szindróma…

Oké, nyugi, Rob, hiszen te is kőgazdag vagy, és kibaszott híres is. Akkor meg ne fosd össze magad! De ezek mellett egy gondolat is kúszott a fejembe. Hogy lett a lányuk ennyire laza és normális? Ha ilyen körülmények között nevelkedett, akkor neki is Don Perion lánynak kellene lennie. Márpedig nem az. A legnormálisabb és legszerényebb, akit csak ismerek. És persze gyönyörű, és varázslatos, meg még a teste is olyan… Na jó, azt hiszem, kicsit elkóborolt a gondolatom egy sokkal kellemesebb helyszínre, egy sokkal kellemesebb szituációhoz.

Az autó megállt. Még egyszer ránéztem Krisre, aki épp odahajolt hozzám egy rövidke csókra. És nagyot sóhajtva tudatosította bennem, hogy igenis nagyon nehéz lesz a mai délután.

- Jobb, ha előre is elnézést kérek miattuk. Borzalmas lesz, de a családját ugye nem válogatja az ember… – Megerőltettem magam, és lazaságot mímelve kacsintottam rá.

- Ha belém esett, elmondásod alapján, a világ nőinek a 90%-a, akkor csak megkedvel anyukád is… – Kris megforgatta a szemét, és simán kilépett a kocsiból. Tayt megkérte, hogy ha nem gond, akkor inkább maradjon kint. Irigyeltem érte. De le kell futni a szükséges köröket annak érdekében, hogy később se legyen gond az új családtagokkal.

Nagy levegőt véve lépkedtem Kris után. Már ott álltunk az ajtóban, mikor egy fehér ruhás lakáj nyitotta ki nekünk az ajtót, éppen akkor, amikor beléptünk volna. Illesztő és furcsa volt ez az egész. Magas és kedves arcú, idősödő úr volt. A tartása kifogástalan. Mint aki karót nyelt konkrétan.

- Üdvözlöm újra itthon, Ms. Stewart, és önt is, Mr, Pattinson. – A hanghordozása is abszolút tisztelettudó és kifogástalan. Londonban is megállná a helyét, még a palotában is. Kris bemutatatott minket egymásnak, így megtudtam, hogy őt is Robertnek hívják, és hogy ő is londoni. – A szülei már várják magukat – szólt és már el is indultunk, gondolom, a nappali felé.

A luxus itt is lenyűgözött volna, ha nem vonja el a figyelmem valami más. A kanapékon ugyanis éppen ketten teáztak, egy harmadik ember pedig a zongoránál ült, és valami fantasztikus módón keltette életre a csodás, fekete szárnyas versenyhangszert.

Kris megdermedt egy pillanatra, majd elengedte a kezem, és odarohant a férfihoz.

- Facu! – Olyan elánnal ölelte át a sajnos túl sármos férfit, hogy azt hittem, most azonnal megfulladok a féltékenységtől. A nevét is számomra túlontúl nagy örömmel ejtette ki. Mintha egy rajongója lenne. – Me alegro de verte (örülök, hogy látlak)! – Valamiféle spanyol nyelven beszélt hozzá.

- Hola (szia)! – mondta a férfi, ennyit még én is értettem, de a beszélgetés további menetét már kevésbé, és elég frusztráló volt ott állni, és arra várni, hogy leendő feleségem engem is emberszámba vegyen végre. – Me alegro (én is örülök)!

- Oh, mi novio padre, modre, Facu mostrar el Robert Pattinson (ó apa, anya, Facu bemutatom a vőlegényemet Robert Pattinson). – A nevemet megértettem, és az is elégedettséggel szolgált, hogy már nem ölelik egymást.

Most én mentem oda, hogy a flancosan és túl jólöltözött, jóképű idegen vegye a lapot, és tudja, ez a nő már foglalt. Nem akartam megint egy hülye félreértés miatt elveszíteni. És nem is fogom. Szóval az összes színészetet, amit valaha tanultam, vagy rám ragadt az eddigi filmjeim során, most latba véve vigyorogtam rájuk. Viszonylag gyorsan lefutottuk az ismerkedést.

Annyira nem volt borzasztó, mint gondoltam. Az viszont feltűnt, hogy Kris szülei, akik egyébként elég szimpatikusak voltak, mennyire ajnározzák ez a Facundót. Idegesítő volt, de mint kiderült, ő is színész, ami esetleg alapot adhatott volna egy beszélgetésre, de olyan mértékben idegesített, ahogy bámulta Krist, hogy nem nagyon akaródzott beszélnem vele. Majdnem elröhögtem magam, amikor bemutatkozott. Megszámolni is sok lett volna azt a rengeteg nevet, amit felsorolt. Mint kiderült, Buenos Airesben él. Hála az égnek. Így nem gondoltam, hogy túl sokáig időzne itt, mert az egész beszélgetés alatt szemérmetlenül bámulta az én mennyasszonyomat, amit szívesen viszonoztam volna egy-két arcába beépített ökölnyommal. Csak szimplán a kedveskedésem jeleképp.

Nem tettem. Pedig a késztetés szinte bizsergette a tenyerem. Nem időzhettünk sokáig, és miután megbeszéltem a leendő apósommal, hogy rettentően sajnálom, hogy nem a hagyományos módón kértem meg a lánya kezét, és vele sem egyeztettem a lehetőségeket, lassan indulni készültünk. Biztosított róla, hogy szimpatikus vagyok neki, meg is hívott egy szivarestre, kártyapartival fűszerezve, ahol majd feltételezem, közli, hogy levágja az összes kilógó és becses szervemet, ha bántani merem a lányát. Nem akartam és megígértem, hogy ha lesz időm, és lehetőségem, akkor természetesen beiktatjuk a férfipartit.

Az anyósom viszont láthatóan Facundót szerette volna befutóként látni a lánya oldalán, nem pedig engem. Folyamatosan azzal traktálta Krist (aki szerencsére nem nagyon figyelt anyjára), hogy milyen jóképű ez a Facundo, és hogy milyen jó parti, meg hogy milyen jól áll neki a borosta, meg hasonlók. Nem sok hívja volt, hogy megmagyarázzam leendő anyósomnak, hogy nem vak a lánya, és ő is látja mindazt, amit felsorolt. Egy dolog viszont bosszantott. Kris véleményem szerint túl kedvesen mosolygott rá. Mint kiderült, régi ismerősök, és a meg nem jelent Cameron, aki Kris bátyja, a legjobb barátja ennek a ficsúrnak. Én olyan 32 körülinek saccoltam, így eléggé meglepett, amikor közölte, hogy hamarosan itt ünnepli meg a 39. szülinapját. Az szintúgy meglepett, hogy Kris röhögve közölte vele, hogy nem a 39. jön most, hanem a 22. Erre persze mind vihogni kezdtek, én meg néztem ki a fejemből, mikor szerelmem volt olyan kedves, és közölte, hogy Facu (ahogy ő becézgeti) az egyik leghalálosabb rákbetegségben szenvedett, de legyőzte, és azóta évente kétszer ünneplik a szülinapját, mert azt a napot, amikor végre az orvosok is egészségesnek nyilvánították, az a második szülinapja. Hurrá! Még egy kibaszott harcos, hős mítosz is körüllengi az ipsét. Nem mintha nem tartanám érdemnek, ha valaki küzd, főleg egy ronda betegséggel szemben, de akkor is, miért néz így a nőmre?!

Lassan indulni készültünk, és már majdnem az ajtóban álltunk, mikor a tapló félrehívta Krist, hogy váltsanak pár szót. Persze spanyolul, hogy még véletlenül se értsem. Abszolút hallótávolságon belül voltak, Kris igazából csak három lépésre távolodott el tőlem. Addig a szülei próbáltak szóval tartani, kevés sikerrel, mert bár nem értettem, amit beszélnek, egyfolytában őket néztem.

Facundo: – Me alegro de verte. Cómo está usted? (Örülök, hogy látlak. Hogy vagy?)

Kris: – Gracias muy bien y me alegro. (Köszönöm nagyon jól és én is örülök.) – Kris rám nézett és kacsintott is. Ugyan ezt csinálta a pióca is a kacsintást persze mellőzve. Méregetett egy darabig, majd tovább folytatták a beszélgetést.

Facundo: – Él es quien yo creo? (Ő az, akire gondolok?)

Kris: – Sí. (Igen.)

Facundo: – Y esto es una cosa seria? (És, komoly?)

Kris: – Creo que sí… Es muy grave. (Azt hiszem, igen... nagyon komoly.) – Kris felkuncogott. Rohadt idegesítő volt, hogy nem tudtam, mi olyan poénos a fickó fancsali képén.

Facundo: – Lo amas? (Szereted?) – A fickó szeme összeszűkült, és gyanúsan méregette szerelmemet.

Kris: – Más que nada. (Mindennél jobban)

Facundo: – Por eso he venido aquí en vano. (Ezek szerint hiába jöttem ide.)

Kris: - Por favor, no empieces otra vez! (Ne kezdd megint, kérlek!) Kris már nem nézett a pasira. Lehajtotta a fejét. Úgy tűnt mintha zavarban lenne.

Facundo: – Nunca voy a renunciar a la esperanza, Kris. (Én soha nem adom fel a reményt, Kris.) - Egymásra néztek, és egy percig csak nézték egymást. Kris kicsit dühösen, a pasi áhítattal.

Kris: Dónde está María? (Hol van Mariá?)

Facundo: – Nos separamos. (Elváltunk.)

Kris: – Oh, lo siento! (Ó, sajnálom!)

Itt lett elegem a beszélgetésből. Egyrészt, mert nem tudtam, miről folyik, de gyanítom, a pasi be akarja fűzni szerelmemet, hogy engem dobva őt részesítse kegyeiben. De már így is eleget beszélgettek véleményem szerint, így megköszörültem a torkom, így mind a ketten rám néztek.

Facundo: – Nos veremos pronto. (Hamarosan találkozunk.) – Ezután megfogta szerelmem kezét, ahogy a régi filmekben a hölgyekét az igazi gavallérok, és miközben szorította, megpuszilta két oldalt az arcát. Lassan, szerintem túl lassan… Kris pedig borzasztó zavarba jött, ezt le sem tagadhatta, mert az arca egy másodperc alatt le pirospozsgás.

Az anyja elégedetten sóhajtott mellettem, én meg kis híján megőrültem. Aztán a kezét csókolta lehunyt szemmel. Túl sok szenvedélyt vitt ebbe a három pusziba, inkább tűnt, előjátéknak szánja, mint búcsúnak. Végül Kris húzta ki a kezét a pasiéból. Még adott két puszit a szüleinek is. én kezet fogtam az apjával. és én is megpusziltam az anyját. Facundo tekintetét is kerülve. nemhogy a jobbját. simán kiléptem.

Kris megfogta a kezem, és már a kocsitól szólt vissza egy Holát. Az autóban nem nagyon beszéltünk. Azon gondolkodtam, hogy hogyan ne csináljak magamból félkegyelmű hülyét. Nem beszéltünk a szüleinek a paszulykáról sem… Kris nem hozta szóba, én meg nem erőltettem. Előbb-utóbb úgyis meg fogják tudni, szóval nem féltem ezügyben. Azt viszont nem tudtam, hogy hogyan is kezdjek bele a Facundo-féle ügybe. Nem is igazán vagy itt ügy. Szimplán rá van cuppanva Krisre, ezt a hülye is láthatja, azt kell kiderítenem, hogy Krisnek mennyire jön be az ipse. Mégpedig úgy, hogy közben ne bántsam meg. A legjobb, ha nyíltam rákérdezek.

- Féltenem kellene azt, ami köztünk van, emiatt a Facundo miatt? –néztem rá gyötrődve. A lehetséges válasz, amire vártam, magában hordozta azt is, hogy esetleg rávágja, hogy igen, féltsem csak a kapcsolatunkat, vagy azt, hogy mivel őt már régebb óta ismeri, mint engem, így neki van több esélye.

Egy hangyányi vagy inkább babnyi esélyem volt csupán, hogy amíg a válaszra várok, ne akarjak öngyilkos lenni, az pedig a csöpp paszuly volt, aki ott fejlődött Kris pocakjában. Úgy éreztem, hogy ez az egy, ami mellettem szóló érv. Mert ez a pasi sajnos minden tekintetben jobb volt nálam. Persze abban biztos voltam, hogy soha senki nem fogja őt olyan őrült elánnal szeretni, mint én, de kérdés, hogy ő erről mit gondol, mert hiába próbálom bizonyítgatni neki a szerelemem, ha egyszer talán ez a nyálgép kell neki… Csak a remény maradt.

Éreztem. ahogy várat a válasszal, hogy sápadni kezdek. Aztán, mint aki tudja, hogy a kínok kínját élem meg, és gyógyítani akar, egyszer csak puha tenyerét az arcomra tette. Behunyt szemmel csókoltam a tenyerébe. Úgy vártam, hogy végre ne hagyjon szenvedni. Megszólalt, és ezzel megmentett.

- Soha senki nem tud már közénk állni. Sem Facu, sem az Atya Úr Isten. Úgyhogy nem kell féltened a kapcsolatunkat. Engem nem érdekel más férfi. – Ránéztem. Mosolygott, és olyan fájdalmasan gyönyörű volt, hogy a szívem szakadt bele már csak a látványába is.

- Köszönöm! – súgtam neki, és mivel már időtlen idők óta nem érezhettem édes ajkait, most pótoltam, kielégítve ezzel az eddigi kínokat, amit nélkülöznöm kellett belőle. Belenyögött a csókba, és kicsit eltolt. A fülemhez hajolva súgta könyörgőn, hogy ne kísértsem, mert megőrül a vágytól.

Leírhatatlan volt az örömöm, így bizonyításképp megfogtam a kezét, és keményen álló és fájón lüktető szervemhez szorítottam, hogy érezze, én mennyire kész vagyok egyetlen csókjától. Tay vagy hallotta, vagy látta, hogy ha nem siet, akkor itt fogunk egymásnak esni, mert az autó alattunk nagyobb sebességgel haladt tovább Kris lakása felé. Az órára pillantva kicsit lelombozódtam, mert már alig volt két óránk, hogy odaérjünk Oprah-hoz, pedig én sokkal, de sokkal jobb elfoglaltsággal szerettem volna elütni az időnket, mintsem egy idióta közszerepléssel. De ha nagyon ügyesek vagyunk (márpedig én úgy gondoltam, hogy ez így van), akkor egy picit azért csillapítani tudjuk a szenvedésünket.

Kis idő elteltével már ott is álltunk Kris háza előtt. Imádtam a tudatot, hogy hamarosan enyhülni fog a kín, ami átjárta a testem. Alig vártam, hogy sikítva a jusson a csúcsra az én közbenjárásommal. Valami furcsa volt, amikor kiléptünk az autóból, de nem tudtam, hogy mi lehet az. Mikor szerelmem Tayhoz fordult.

- Te tudod, hogy hová tűnt az a rengeteg virág? – kérdezte a mosolygó testőrt.

- Kate intézkedett – mondta büszkén.

- De miért? – Úgy tűnt, egy percre mérges lett, amiért eltűntek a virágai. Én csak mosolyogtam, ha kívánná, akkor minden nap idevarázsolnám neki a liliomtengert.

- Mielőtt feljelentik a hősszerelmest szemetelésért – kacsintott rá Tay. Kirs meg az orra alatt dörmögött, hogy még hogy szemetelés… - De ne aggódj – mondta tovább Tay. – A kertbe rakták át az életben maradt darabokat. Szóval most ott vannak azok, amik túlélték a rajongók és riporterek lábnyomát.

Kris kicsit nyugodtabban tűnt, még mosolygott is egyet Tayre, és csak azért nem öltem meg a testőrömet, mert nem azzal a csillogó szempárral és gyönyört okozó fehérfog-csillogtató mosollyal ajándékozta meg, mint amivel engem szokott. Ahogy ezt magamban végiggondoltam, egy hang a fejemben azt kezdte súgni, hogy „ember te beteg vagy”. A kis angyal, aki ezt súgta, azt is mondta, hogy nem kell féltékenynek lennem, meg hogyha meg akarna csalni, vagy nem lennék elég jó neki, akkor biztos közölné, vagy valahogyan a tudtomra adná.

Folyamatosan dumált a kis idegesítő angyalka. Már alig vártam, hogy jöjjön már a kisördög, akinek a másik vállamon kellene ülnie, és üsse le ezt a tudálékos, okoskodó lidércnyomást.

Mire a házba értünk, valószínű, hogy lecsapta az ördög az angyalt, mert elkussolt, gondolatban pacsiztam vele egyet. Ez totál őrület, úgy tűnik, tényleg kezd ez a féltékenység-dolog az agyamra menni. Mégis vigyorogva néztem, Kris hogyan köszönti az ebeket. Meg sem lepődtem, hogy Oz előttem pattog, hogy guggoljak le hozzá. Már kezdtem úgy érezni, hogy haza jövök, és ez nagyon kellemes érzéseket keltett bennem.

Miután a virgonc kutyus kellőképpen körbenyaldosott, helyet cserélt Jackkel, aki odajött hozzám, leült elém, és tűnődve nézett rám. Valahogy mintha az üzente volna a szemeivel, hogy simogass meg, aztán már itt sem vagyok. És így is történt; köszöntöttem őt egy buksisimivel, és már ment is vissza Krishez. Lily szemmel láthatóan figyelembe sem vett engem, Krist üdvözölte és magasról tett rá, hogy én itt vagyok. Közelített felé, végül is, ha Jack megbékélt velem, akkor vele sem lesz nehéz dolgom. De ahogy egy lépés távolságba értem tőle, hangos morgással „közölte”, hogy ha nem akarok fél kézzel élni tovább, akkor húzzak a picsába. Jobbnak láttam hallgatni rá. Kris mosolygott, rám meg a frászt hozta a gyönyörű dobermann.

- Ő kicsit önfejű. Ne is foglalkozz vele, megbarátkozik majd veled – súgta Kris már a hátamhoz állva, miközben átölelt. Így viszont nem tudtam viszonozni a kedvességét, és kibontakoztam az ölelésből, hogy szemből én is átkarolva tudjam megcsókolni.

Szinte azonnal válaszolt nyelvem felkérésére. Miközben érzéki tangót járt az ajkunk, a kezem önálló éltre kelve simogatta őt mindenütt, ahol csak lehet. Már éppen ott tartottam, hogy fölemelve az emeletre viszem, hogy a kutyák ne nézzék végig, és ezáltal ne zavarjanak meg szerelmi légyottunkat, mikor szerelmem a mellkasomra tette a kezét, és enyhén, de határozottan eltolt magától. Nem értettem, mi lehet a baj, és ezzel egyidőben meg is ijedtem, hogy mi lehet a probléma. Mosolyogva nézett rám, bár az ő szemében is szenvedély csillogott. Nem értettem.

- Szeretnék mutatni neked valamit. Egy perc és jövök. – Azzal fölrohant az emeletre.

Hát ennyit arról, hogy majd csillapítjuk a szenvedélyt egy röpke időre. Úgy tűnik, már csak az éjjel kecsegtet gyönyörrel… Már alig vártam, de feltétlen kíváncsi is voltam arra, hogy mit akar nekem mutatni. Tulajdonképpen mindenre kíváncsi vagyok, ami vele kapcsolatos.

Leültem a kanapéra, és csak most esett le, hogy ebédelni persze elfelejtettünk, bár a rögtönzött péksüti az inkább számított ebédnek, mint reggelinek; most hogy nem volt mellettem az én szépséges szirénem, mardosni kezdett az éhség. Már vettem is telefonomat, hogy rendeljek egy pizzát, de mivel egy telefonszámot sem tudtam, így Tayt hívtam, és kértem meg rá, hogy rendeljen nekünk egyet.

Ahogy leraktam a telefont, már jött is szerelmem a rejtélyes dobozzal a kezében, ami láthatóan nagyon nehéz volt. Így odarohantam, hogy elvegyem tőle, nehogy valami baja essen neki, vagy a paszulynak. Azt mondta, rakjam csak a díványra. Megtettem. Leült az egyik felére, és intett, hogy én üljek a másikra. Ezt is késséggel teljesítettem, és bár így túl messzire került tőlem, engedelmeskedtem óhajának. Nagyot sóhajtott, majd mélyen a szemembe nézett.

- Nem tudom, hogy miért vagy ilyen féltékeny – megforgatta a szemét –, igazából szerintem pont fordítva kellene lennie. Tekintve, hogy ki vagy te és ki én. – Közbe akartam szólni, de nem engedte. – Én két éve álmodom rólad. Mindennap, és minden percben te voltál a gondolatom. Amolyan bálványféle… – Megbabonázva hallgattam a szavait. – Fogalmad sincs, mit jelentesz te nekem, és remélem, nem fogsz dilinyósnak nézni, de úgy érezem, meg kell mutassam, hogy mivel foglalkoztam addig a napig, amikor találkoztunk, és te behívtál a könyvtárba.

Felemelte a doboz tetejét, és én tátott szájjal néztem a rengeteg újsággal és különböző ereklyékkel tarkított tartalmát. Egy füzet volt legfelül. Ránéztem, hogy elvehetem-e, mire ő bólintott.

Kinyitottam és az első lapon, gyönyörű betűkkel volt beleírva, hogy Robertnek. A szívem a torkomban dobogott, ahogy az első verset elkezdtem olvasni…